Hirdetés

Marvel’s Avengers teszt

Nem a filmek, hanem a képregények jogai alapján készült az új Bosszúállók-feldolgozás, amelyben a kampánytól a végtelenségre tervezett kooperatív akcióig minden van. Csak szív nincs.

Visszaüt a népszerűség

Nem sokszor történik meg, hogy egy hivatalos feldolgozásnak éppen az alapként szolgáló mű elképesztő népszerűsége tesz be, de az Avengersnek bizony pont ezzel kellett megküzdenie bejelentésekor. Igen, a sok évtizedes múltra visszatekintő képregény-hősök akár havonta többször is átalakultak az eltérő írók és grafikusok munkája nyomán, de a Disney példátlan sikerű filmsorozata a képregény-olvasókénál sokkal nagyobb tábor számára tette egyértelművé, hogy hogyan is néz ki Amerika Kapitány, miként viselkedik Thor, milyen fegyverei vannak Vasembernek. És mivel a filmek színészeinek felbérlésére nem volt keret, a kiadó számára egy megoldás maradt: nekik is újra kellett értelmezniük ezeket a karaktereket. Aligha vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy szerintem ez a munka nem sikerült a lehető legfényesebben – legyen szó a vöröses hajú Hulkról, a lepényképű Black Widow-ról, vagy a furán viselkedő Thorról, az emberben mindig motoszkál az az érzés, hogy valami nagyon lecsúszott piacon vásárolt akciófigurákat lát a hivatalos termékek helyett.

Ezen persze túl lehet lendülni, és ahogy telnek az órák, úgy barátkozik meg egyre inkább a játékos a furcsa fizimiskákkal és a szokatlan hangokkal. Ebben sokat segít az is, hogy a játék talán központinak nevezhető alakja, Kamala Khan – Ms. Marvel, bár valamiért ezt nem mondja ki a játék – nagyszerű karakter, akit ráadásul még nem uniformizáltak filmekkel. Bár finoman szólva sem mondhatom el magamról, hogy vallásos fanatizmussal fogyasztanám a Marvel füzeteinek tömegét, Ms. Marvel kalandjait sokáig követtem – és meggyőződésem, hogy a csapattársaitól eltérő háttérrel, problémákkal és képességekkel rendelkező Kamala Khan az utóbbi évtized legjobb új szuperhőse. Ez tökéletesen átjön a játék felvezetésén is: a fiatal lány totális Avengers-rajongóként egy fanzine-pályázaton nyeri meg az esély hőseinek megismerésére egy rendezvényen, és szinte megszédül az itt szerzett élményektől. Komolyan mondom, az első tíz perce a játéknak nagyszerű a maga gameplay-szegény, de élménygazdag Telltale-módján; olyannyira, hogy Kamaláról akár egy teljes, ilyen stílusú játékot is szívesen fogadnék.

Aztán persze megérkezik a klisévonat, és ez a friss, kellemes érzés egycsapásra elmúlik: a bolygó legokosabb embereit a világ legegyszerűbb trükkjével átverik, a nép ezredszerre is elhiszi, hogy az ünnepelt Bosszúállók az okai minden bajnak, és az eszelős forrásokkal, no meg géniusz feletti IQ-val rendelkező hősök duzzogva, megbántva és sértődötten elbújnak rejtett lukakban, hagyva, hogy az egészet teljesen nyilvánvalóan kitervelő, szép lassan MODOK-ká alakuló George Tarleton lényegében az egész bolygót leigázza. (Kivéve Amerika Kapitányt, akiről a dráma kedvéért el kellene hinni, hogy elpatkolt a balesetben, és így csak véletlenül szerepel főhelyen a borítón…) A nagy baleset során szabadul el a Terrigen-gáz is, ami egy csomó embernek ad különleges képességeket – és Kamala is így tesz szert nyúlós végtagjaira és néha medvényi ökleire. A mindig lelkes hősaspiráns persze nem hisz kedvenc Bosszúállói bűnösségében, és nekiáll 1) összeszedni a csapatot és 2) odaütni a nagyfejű gonosznak.

Az Avengers első felét ez a kampány teszi ki, nagyjából 10-12 órányi sztoriküldetéssel és még másfélszer ennyi opcionális (vagyis jóval kevésbé kidolgozott és/vagy érdekes) tartalommal ellátva. A történet 19, gyakorlatilag teljesen lineáris küldetésből áll, amelyek során szépen begyűjtjük a hiányzó karaktereket, és egyre szebbre suvickoljuk eleinte igencsak lepusztult Helicarrierünket is. Noha a végtelenül kiszámítható események és a közepesnél általában gyengébb viccelődések ritkán szórakoztatnak úgy igazán, Kamala itt is brillírozik – ő messze a legkedvelhetőbb tag a néha elképesztő kisstílűségről és ostobaságról tanút tevő csapatban.

És ha vége a kampánynak? Akkor jönnek a végtelenségig generált kooperatív küldetések a random jutalomért. Csaknem szó szerint végtelen grindelés, értelmezhető végjáték nélkül. Ezt a fajta Live Service típusú végtelenbe nyúló kooperatív élményt talán a Destiny-játékok kezelték a legjobban, és hiába a minta, az Avengers ennek közelébe sem tud érni – már csak azért sem, mert itt nem egy szabadon bejárható világot kapunk, hanem egy térképről lehet teleportálni a pici War Zone-okba. A karakterek ugyan lépnek szintet és eleinte az új képességek megnyitása is hoz némi újdonságot a végtelen hentelésbe, de az igazi fejlődés itt is a tárgyakhoz van kötve. Itt a szokásos mintát követi a program: színekkel jelölt ritkasági fokok, egyre több extra képesség, egyre drágább fejleszthetőség. A 130. szintet elérve azonban már csak speciális cuccokkal lehet előrelépni, aztán a 140. szinttől fogva egy még ritkább nyersanyag kell a power level megnöveléséhez. Mivel ennek megszerzése a napi küldetésekhez van kötve, azokból pedig limitált mennyiség van, egy karakter maximumra fejlesztése szó szerint hetekbe kerül – hacsak nem veszünk jó pénzért digitális kincsesládákat persze.

Hirdetés

A sötét oldal

No de persze ennek az egésznek semmi értelme nincs. Nem csak azért, mert a grindfesztivál első öt órájában már minden missziófajtát többször is láttunk, de azért is, mert hiába az orrunk elé lógatott digitális répa, az út sehová nem tart. A Destiny a legerősebb karakterek számára hatfős, kiemelten komplex harcokat nyitott meg, a Divisionök pedig a különleges versus-csatákban csúcsosodtak ki. Az Avengers végén semmi ilyesmi nincs. Feltápoltad a kedvenc hősödet a maximális, 150. szintre? Gratulálunk, jöhet ugyanez a többivel… (És sajnos itt nem elég egy karaktert készíteni, mint a példaként felhozott játékokban, hiszen egy koop küldetésben egy hős csak egyszer szerepelhet – így aztán hiába koncentrálnánk mi mondjuk Kamalára, ha valaki őt már lestoppolta.)

Sajnos ezzel kapcsolatos a játék másik megbocsáthatatlan pofonja is, egy olyan designdöntés, amely egyszerre űz gúnyt mind a tápolásba fektetett óráink tucatjaiból, mind pedig az alapként szolgáló szuperhősökből. A program ugyanis olyan brutálisan szintezi hozzánk az ellenfeleket, hogy sosem fogjuk magunkat erősebbnek érezni. Tökmindegy, hogy Hulk a 10. vagy a 100. szinten van, pontosan ugyanannyi ütést kell bevinnie minden robotnak – és nagyjából ő is ugyanannyi százalékot sérül minden ki nem került lézersugártól. A korai szinteken az új képességek megnyitása még ad annyi dopamint, hogy ezen talán átsiklik a figyelmünk, de aztán rádöbbenünk, hogy ugyanazt a három kombót használjuk már órák óta, és hiába cseréltük le – a karakteren amúgy nem megjelenő – sisakunkat tucatszor is egy hajszálnyit jobb darabra, lényegében semmi nem változott.

Itt kellene szót ejteni a játékmenetről, arról, hogy mit is csinálunk majd a megannyi küldetés során, legyenek azok magányosak, avagy a kooperatív grindelés részei. Sok jóról sajnos nem tudok beszámolni, a játék az elfogadhatóság abszolút minimumát hozza. A játékban levő hat karakter nagyrészt ugyanúgy harcol, éppcsak az animáció más ugyanazokra a gombnyomásokra. Igaz, Hulk talán még a többieknél is lassabban reagál a gombnyomásokra, Black Widow pedig némileg többször bénítja le a sok robotot, de amúgy a kétféle támadásgombra építő rendszer nem különbözik karakterenként. A felszerelés jobban módosítja a dolgokat, főleg, amikor a szórakoztató kicsinyítés-effektet más megbízható gyakorisággal tudjuk előidézni cuccainknak köszönhetően. Tony és Thor tudnak persze repülni, de ez is olyan bénán van megoldva (rendkívül lassú a sebességünk, mégis szinte irányíthatatlan a célkereszt és a manőverezés), hogy amikor csak lehetett, mellőztem ezt a közlekedési formát. A kitéréstől a távolsági attakon át a speciális képességektől minden nehézkes és fantáziátlan kicsit, és az egészet csak tovább rombolja, hogy platformtól függetlenül hajlamos szaggatni a program a népesebb csatákban.

Más tekintetben is látszik, hogy nem jutott idő a program rendes befejezésére, így például a bugok magas száma is erről beszél. Konzolon sem szokatlanok a lefagyások és a helyenként groteszk grafikai bugok – nálam például hirtelen lebénuló társak mellett a hajak körül egy fekete négyzet jelezte, hogy valami gond van a szőr-rendereléssel, de láttam sok képet fej nélküli, avagy mondjuk ládákba ragadt karakterekről is. A legidegesítőbb azonban mindenképpen az a programhiba, amelynek köszönhetően a kereskedőktől megvett cuccokat az ár levonását követően elmulasztja nekünk jóváírni a program.

Látszik, hogy a fejlesztők a japán mobiljátékok és néhány nyugati Live Service játék nyomán próbálták felépíteni programjuk monetizációs részét, de még ez sem sikerült jól. Van beépített, és lényegében semmi értelmeset nem nyújtó battle pass hősönként, ami cseppet sem motivál a játékra. Az új karakterek ingyen érkeznek (októberben Kate Bishop, novemberben pedig Hawkeye), de szinte garantálható, hogy a kinézetüket és pontos animációikat leszámítva csak kevésben fognak eltérni a jelenlegi hősöktől, vagy épp egymástól. Valós pénzért a tárgyfejlesztéshez szükséges dolgokon felül kizárólag kosztümöket lehet venni – több száz ilyen került a játékba, ami monumentális munka lehetett a grafikusok részéről, de kétlem, hogy valaki több száz dollárt ölne abba, hogy összegyűjtse Vasember valamennyi páncélvariációját…

A szerintem rém ostoba és karakteridegen sztorit leszámítva sok szidalmam ellenére sem kifejezetten gyenge, netán agresszívan rossz játék az Avengers – egyszerűen egyetlen kiválóan feldolgozott karakteren túl semmi érdekeset, semmi újat nem tud felmutatni. Minden fontos játékelemét tekintve jócskán elmarad közvetlen riválisaitól, és ezt programhibák tömege, monoton küldetések végtelen hada és egy alapjaitól hibás fejlődési rendszer tetézi. Néhány tekintetben átlag alatti, helyenként átlagos játék, szépen animált Hulk-mellizommal – ilyennel akarod tölteni a következő 300 játékórádat?

A Marvel’s Avengers PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. A teszt Xbox One X-en készült.

Pro:

  • Kamala egy teljes játékot érdemelne;
  • a grafika, főleg a textúrák helyenként szépek;
  • remek szinkron.

Kontra:

  • Sekélyes harcrendszer;
  • funkciótlan, de túlbonyolított fejlődés;
  • túl hasonló karakterek;
  • hiányzó végjáték.

45

Grath

Előzmények