A család a legfontosabb

2002-ben még messze nem tartottak ott a videojátékok, mint manapság. Bár a GTA III ekkor már a piacon volt, a nyílt világú, filmszerű akciójátékok műfaja még gyerekcipőben járt. Nem csoda, hogy az Illusion Softworks egy maffiavezérhez méltó kasszát robbantott az első Mafia játékkal, amelyet sokan azóta is a sorozat legjobb részének tartanak, és amelyet sokan csak most tudnak először kipróbálni, a Mafia: Definitive Edition megjelenésének köszönhetően. Több ez, mint egyszerű felújítás, az eredeti kaland abszolút modern újragondolása.

A játék története természetesen megegyezik az eredetivel. Főhősünk, Thomas „Tommy” Angelo egyszerű taxisofőr Lost Heaven városának utcáin, amikor egy este rosszkor van rossz helyen, és belekeveredik a helyi bandaháborúba. Miután kisegíti a Salieri család két fontos emberét, ő maga is a szervezet részévé válik – a kisebb megbízásokat egyre nagyobb balhék kísérik, miközben a háború is fokozódik a Morello banda ellen. A teljesen lineáris, viszonylag rövid fejezetekből felépített kampány során ezt a történetet, Tommy Angelo bűnös életútját járhatjuk végig.

Fontos megjegyezni, hogy a Mafia: Definitive Edition nem egyszerű remaster, hanem egy teljes értékű remake, csaknem a legutóbbi Resident Evil játékok szintjén. Míg a második rész csak minimális ráncfelvarrást és felbontásnövelést kapott (a harmadikkal pedig semmi sem történt), addig az első részt teljesen újjáépítették. Ez nem is csoda – a 2002-es eredeti ma már semmilyen formában nem állná meg a helyét, sem grafikailag, sem irányításában és játékmechanikáiban. A Definitive Edition abszolút hűen követi az elődöt, de az utolsó pixelig kicseréltek benne mindent, és bizony ez meg is látszik rajta.

Engem őszintén szólva komolyan meglepett a Definitive Edition látványvilága. Rendkívül jól néz ki, esetenként kimondottan döbbenetes, hogy mit hoztak össze a Hangar 13 munkatársai. A karakterek kidolgozása teljesen filmszerű, a lecserélt átvezetők elképesztően hangulatosak, a profi szinkron mellett az egészen részletes arcmimikának, kézmozdulatoknak és rendezésnek köszönhetően. Maga a város is gyönyörű, teljesen élethű bevilágítást kapott minden, az éjszakai fényszórók és neonfények mellett a nappali fényár, vagy éppen a súlyos felhőszakadás is fantasztikus látványt nyújt. A képek nem hazudnak, ez a játék tényleg így néz ki, kész csoda, hogy a jelenlegi konzolokon is fut – méghozzá nem is rosszul, Xbox One X-en egyetlen jelenetet leszámítva semmiféle lassulással nem találkoztam.

A filmszerű látványnak köszönhetően simán ki lehet jelenteni, hogy ez az első rész a legszebb a három közül, és bárcsak mindhárom epizód megkapta volna ezt a kezelést, lenne egy felbecsülhetetlen értékű trilógiánk. A hangulatot a rengeteg párbeszéd, a remek korabeli soundtrack, a rádióadók (amik az alagutakban még el is halkulnak) fokozzák tovább, vagyis technikai szempontból abszolút csúcs lett a felújítás. Ami további örömhír, hogy a végigjátszás során, sőt a városban később kolbászolva sem találkoztam egyetlen buggal sem, véleményem szerint ezt a játékot nagyon alaposan kimunkálták.

Egy visszautasíthatatlan ajánlat?

Maga a kampány egyébként a mai open-world játékok mércéjével mérve nem hosszú, alig 10 óra alatt lenyomható, és ahogy már írtam, teljesen lineáris. A relatíve nagyméretű város ne tévesszen meg senkit: Lost Heaven igazából csak egy csinos díszlet, ami jobbára arra szolgál, hogy átautózzunk rajta. A küldetések kézzel tervezett, zárt helyszíneken játszódnak. Ez egyfelől jó, mert a változatosságra nem lehet panasz, másfelől viszont így nehezebb kiélvezni a város látványát és lehetőségeit. Valószínűleg nem véletlen egybeesés, de a kampány felépítése kísértetiesen hasonlít az L.A. Noire-ra, csak itt nem a nyomozás, hanem a lopakodás, lövöldözés és menekülés lesz a feladatunk.

A kimagasló minőségű technikai felújítás ellenére a Mafia: Definitive Edition azért nem tudja teljesen elrejteni, hogy igazából egy 2002-es játékról van szó. A küldetések megtervezése ódivatú: nagyon gyakran az unalomig ismert „vezess oda, lövöldözz, majd menekülj a rendőrök elől” tengelyre vannak felfűzve, és az eredeti fejlesztők minden igyekezete ellenére becsúszott néhány kifejezetten idegesítő szekvencia. Az éjszakai menekülés a páncélozott rendőrségi kocsi elől, szükségtelenül elnyújtott lopakodós vagy lövöldözős szakaszok, ahol kisebb hadseregeket kell lelőni, és így tovább. Ma már amatőr tervezésnek hívnánk az ilyesmit, tizennyolc éve ez nyilván még a csúcsnak számított.

Az újragondolásba szerencsére került néhány modern megoldás. Bár némelyik küldetés elég frusztráló, a checkpoint rendszer viszonylag gáláns, a nehézségi szintekkel és a nyílt világ néhány beállításával pedig barátságosabbá tehető az egész élmény. Az irányítás is modernebb lett, a játék jobban használja a fedezékrendszert, az autók kezelése pedig meglepően jó lett. Sőt, én még a végigjátszás után is szívesen autókázom a városban (ezt a Free Ride módban kötöttségek nélkül meg lehet tenni), mert nagyon kellemes, ahogy ezek a régi, 1930-as évekbeli járgányok dülöngélnek, csúsznak a virsli gumijaikon.

Minden azért nem lehet tökéletes. Sajnos ebben a produkcióban is előjön, hogy a karakter irányítását, a kamerakezelést és az egész dinamikát a lassú sétához, nem pedig az akcióhoz tervezték. Amikor elszabadul a pokol (márpedig elszabadul), akkor az intenzív tűzharcok, a fedezékek közötti váltás és az egész gunplay elég amatőr és ügyetlen. A halálok egy jó részét az okozza, hogy béna kacsaként forgolódunk a fedezékek között, vagy a lassú kamera miatt nem találjuk a kiutat a káoszban. Hasonlóan gyenge lett a lopakodós rész (és sajnos ezekből is van bőven). Hogy ki mikor vesz észre, vagy hogy működik-e a „hátulról csendben leütöm” mozdulat, az teljesen esetleges. Ezek a mechanikák még igényeltek volna némi finomítást.

Bár az alapanyag korát nem tudja meghazudtolni, a Mafia: Definitive Edition így is egy pazar, szórakoztató kaland, amely bőven megéri az árát. A története a mai napig megállja a helyét, főleg ezekkel az új, látványos és élvezetes átvezetőkkel, a modern – sőt, sok aktuális játékot megszégyenítő – grafikája miatt pedig ugyanolyan jó felfedezni Lost Heaven minden zugát, mint 2002-ben volt. Egy nagyszerű, igényes produkció, amely végre programhibáktól sem szenved, és mindenkinek ajánlott vétel, aki szereti az akciójátékokat, vagy a jó bűnügyi történeteket. Nem véletlen, hogy akkoriban ez olyan nagyot szólt, sármjának nagy részét a mai napig őrzi – ebben a formában pedig sokáig őrizni is fogja.

Pro:

• a mai napig egy nagyszerű maffiatörténet;
• változatos feladatok;
• lenyűgözően szép, újjáalkotott grafika;
• néhány modern játékmeneti megoldás és beállítás.

Kontra:

• ódivatú, helyenként frusztráló küldetésfelépítés;
• ügyetlen irányítás tűzharcok és lopakodás esetén;
• a lineáris kampány mellett nem sok mindent kínál.

80

A Mafia: Definitive Edition PC-re, Xbox One-ra és PS4-re érhető el.

dreampage