Iskola: az utca nevelt

Tematikailag a fő sztoriszálhoz leginkább az iskolai történetek hasonlítanak: bár komédiába illik, ahogy Yagami csatlakozik a misztérium-klubhoz, de aztán kiderül, hogy a befolyásolható, naiv fiatalokat egy csak Professzor néven ismert alak viszi a bűn útjára, és máris drámai lesz minden. Az MSC klubvezetőjének megbízására Yagami a többi klubot is fel fogja keresni, és bár ez mindig egy-egy új minijáték megnyílását is jelenti, a klub tagjainak életét is meg fogjuk ismerni, és ez a legritkább esetben jelent felhőtlenül vidám dolgokat. Mit tehet Yagami, amikor kiderül, hogy táncklub egyik legügyesebb tagja kénytelen sugar babyként áruba adni társaságát (esetleg testét is)? Mit lehet tenni, amikor az iskolák közti rivalizálás erőszakig fajul? Amikor az érzelmi zsarolás és a tiniszerelem találkoznak? Amikor a szegény és a jómódú diákok közti határ élessé és veszélyessé válik? Megintcsak: olyan konfliktusok ezek, amelyeket a média és a művészet (a dokumentumfilmeket leszámítva) a legritkább esetben vizsgál meg, így a Lost Judgment szerepe még fontosabbá válik. És így még irritálóbb, amikor ezek közt az lesz a feladatunk, hogy egy női karaktert minél szexibbre öltöztetve-sminkelve küldjük kémkedni a gengszterek közé, amikor a cosplayt kizárólag szexuális fétisként ábrázolja a játék, vagy amikor megint egy bugyiszimatoló besurranó tolvajt vidám poénként süt el a program.

[+]

Igen, míg az iskolai küldetések, a Professzor kézre kerítése során az írók némileg megtartóztatták magukat, az akadémián kívüli tartalmak nagyja a szokásos baromkodásról szól. Ipari kémkedés az amerikai nindzsa megbízásából egy Kalasnyikov nevű orosz nindzsa ellen, egy újabb erőszakos kiküldetés Kamurocho nyuszikabalájának beöltözve, leleplezni az írói kollektívára kémkedő macskát, meglelni a csak éjszakánként megjelenő szellem-levesboltot és hasonló mókák tarkítják a yokohamai-tokiói életet. Ezek mellett van jópár küldetés az új detektívkütyüinkre szabva: repülő csészealjról kell tökéletes fotót készíteni, hangerősítővel kell megtalálni a plafonban rejtőzködő óriáscsótányt (?), jeladó-érzékelőnkkel pedig graffiti-mókusok elrejtett kincseit vagy némileg szomorúbb módon szoknya alá kémkedő minikamerák tucatjait fedezhetjük fel.

És persze ott van a rengeteg szokásos minijáték: baseball-aréna és darts-terem, japán és európai kártyajátékok, shogi és mahjong vár ránk a városban. Nyilván nem tűntek el a játéktermek sem, ezúttal az igazi klasszikusok és kampós nyerőgépek mellett nagy meglepetésre a ritkán látott Sonic the Fighters is kipróbálható. Sőt, Yagami otthonában már egy Master System is várja, hogy megvegyük hozzá a kártyákat – és a Penguin Land most is okozott pár igen kellemes percet. A VR-játékteremben az elődben is látott virtuális társasjáték jó sok opcióval kiteljesedve vár ránk, van egy Hama of the Dead nevű FPS, és már egy két analóg kart használó shooter is kipróbálható. Visszatértek a drónversenyek, és ugyanúgy órákat lehet fordítani a legmenőbb drón kikísérletezésére, mint a robotika-klubban a robotépítésre. Az ökölvívó teremben egy teljesen új harcrendszer vár ránk, a motorosokkal való találkozás természetesen a versenyeket nyitja meg, a táncosokat pedig egy ritmusjátékban okíthatjuk a kung-fu és a modern táncok kombinálására. Ezek mellett Yagami gördeszkázhat a parkban, négy lány közül válogatva szerezhet barátnőt, fotóival megpróbálhatja lenyűgözni a fényképész-klub tagjait, és még kutyát is sétáltathat.

[+]

A játék jelentős része ezúttal a Yakuza: Like a Dragonból ismert yokohamai városnegyedben játszódik, de időről időre visszamehetünk a már ezerszer bejárt Kamurochóba is. Ezek lényegében ugyanúgy néznek ki, mint amikor tavaly láttuk őket – ugyanazok az éttermek és boltok, mellékutcák és sugárutak várnak ránk. Furcsa, hogy még mindig nem unom hevesen ezeket a helyeket – de azért tagadhatatlanul jót tett volna a játéknak egy teljesen új terület; merthogy az iskolát, akármilyen nagy is legyen, azért nem sorolnám ide. A látványvilág terén sem volt óriási előrelépés: bár a Lost Judgment nyilván támogatja az új konzolokat is, a felbontáson és a stabil 60-as képfrissítésen túl nehéz lenne sok újdonságot felfedezni. Talán a fontos szereplők arca és ruházata van még részletesebben kialakítva – de például ezzel együtt az arcmimika már nem fejlődött. (A – japán és angol – szinkron viszont továbbra is nagyszerű.)

[+]

A legnagyobb gond a játékkal azonban nem ez, hanem az, hogy a játékmenet terén semmi újdonságot nem tudtak kitalálni a fejlesztők, és legyen akármilyen jó is a központi sztori, az sem tudja elérni ennek teljes megbocsátását. A harcrendszer sem rossz, egyszerűen hiába van egy – amúgy élvezetes – új, harmadik harci stílus is, szemernyi meglepetést okoz majd. (És, mivel továbbra is lehet harc közben sushit, hamburgert és csípős kolbászt enni kilószám, kihívás se sok van benne.) Yagami fejlesztése minden magyarázat nélkül a nulláról indul, de igazán ez sem zavart. A probléma sokkal inkább az, hogy hiába szól minden a ravasz nyomozásról, a játék folyamatosan fogja a kezünket és ellentmondást nem tűrve vezet minket az egyetlen helyes úton. Ez néha elkerülhetetlen persze, de rengeteg alkalom van, amikor simán adhatna szabadabb kezet a forgatókönyv – de nem, csak oda mehetünk, ahová a játék akarja, ugyanúgy letiltva minden alternatív megoldást, mint ahogy egy 30 évvel ezelőtti szigorú kalandjáték tette. A játékos szerepe itt sajnos nem az, hogy kiderítse a rejtélyeket, hanem az, hogy sok bunyózás közepette végignézze, amint Yagamiék teszik ezt meg – és valahogy ez sokszor túl passzív szerep volt nekem.

Ez hatványozottan igaz az első két fejezetre, amikor szinte még levegőt sem vehetünk a játék explicit parancsa nélkül, de később is akadnak ekként irritáló pillanatok; például a párbeszédek során, ahol Yagami néha nem is hajlandó kimondani az általunk kiválasztott, a játék által rossznak ítélt mondatokat – de ugyanilyen idegesítőek a végtelenül lineáris, a rossz irányba tett első lépést is vasszigorral megtorló lopakodós részek. És ha már itt tartunk: nem a lopakodás az egyetlen „minijáték”, ami idegesítő – lényegében minden ide tartozik, ami a detektívmunkával kapcsolatos. Ilyen célpontjaink követése, akár lassan és rejtőzködve, akár gyorsan, a forgalmas utcákon kergetőzve. De ugyanilyen bénácskán, a végtelenségig scriptelve zajlik a fényképek tanulmányozása, a parkournak hívott falmászás, a szóbeli leírás alapján való célpont-azonosítás, a jeladó-érzékelő használata, és minden, e szerepkörhöz kapcsolódó egyéb feladat.

[+]

Az előző rész tesztjét azzal zártam le, hogy ha lesz folytatás, annak több újdonságot kell majd tartalmaznia ahhoz, hogy a Judgment felnőhessen a Yakuza-játékokhoz. Ez sajnos nem történt meg, de ehhez mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a játék merész és a szokásosnál jóval emberközelibb témaválasztása sokkal hatásosabb krimivé teszi az elődnél. Sőt, ha vákuumban nézem a dolgokat, és kizárólag az előző részhez hasonlítom a Lost Judgmentet, hát a yokohamai játéktér objektíven újdonságként fogható fel – de mivel az a terület a tavalyi Like a Dragonból származik, valahogy ezt sem így értékeltem. (És itt megjegyzem: ez tökéletes játék arra, hogy valaki belépjen ebben a világba, hisz lényegében semmiben nem kapcsolódik az előzményhez!) De nem akarom panaszkodással befejezni: noha ez a játék szinte minden tekintetben ugyanarra a koncepcióra épül, mint az előző rész, története minden interaktivitás-nélkülisége ellenére úgy magával ragadott, ahogy arra csak a legjobb tévésorozatok képesek – és az iskolai nyomozások igényes tartalmát is igen sokra értékeltem. Mindez jobbá teszi az elődnél? Nem – de a Lost Judgment vitathatatlanul érdekesebb lett, és én ezt is sokra értékelem.

A Lost Judgment PlayStation 4-re 5-re, valamint Xbox One és Xbox Series konzolokra jelenik meg szeptember 24-én.

Pro:

• Fantasztikus, csavaros, érzelmes történet;
• tematikusan illeszkedő iskolai események;
• nagyszerű, kidolgozott karakterek;
• rengeteg opcionális tartalom.

Kontra:

• A történetet csak nézzük, de nem alakítjuk;
• a vidám és a komoly néha túl erős kontrasztja.

80

Grath