Az amorf bestia borzasztó harákolás miatt tart szünetet, majd foszló arcbőre alá (maszkja alá? de akkor miféle névtelen szörnyűséget takarhat el az álca?) nyúlva vakarózik kicsit. Míg emiatt kicsit félrefordul, a háttérben, az asztal alatti árnyékból aprócska figura bukkan elő: sárga orkánkabátja mélyén szinte eltűnik a parányi alak, aki elslisszol a háttérben a szeméthalmok között, felkapaszkodik egy penészes tányérokból álló ingatag tornyon, majd egy ugrást követően megkapaszkodik a húsok szállítására használt iszamós kampón. Ezt egy távoli gép repíti dohogva tovább az ismeretlenbe – amelyről egy dolgot még így is tudunk: iszonytató élményekben nem lesz hiány.

[+]

Meg kell hagyni, a Little Nightmares professzionális módon építi fel lépten-nyomon undort keltő világát. Pedig hát ez a világ „mindössze” egy tengerjáró alkalmatosság, a The Maw névre hallgató hajószerűség. Itt ébred fel egy rémálmot követően egy kifakult aktatáskában valószerűtlen hősünk, Six. Igaz, neve magából a játékból nem derül ki – sőt, tulajdonképpen a programban egyetlen szó sem hangzik el, minden információt a látottak alapján kell magunknak összerakni. A felszínen ez a történet rémesen egyszerű: Sixnek meg kell szöknie irgalmatlan börtönéből, leküzdve minden akadályt, kicselezve minden rá vadászó ellenfelet. Persze – ahogy előtte stílustársai, a Limbó és az Inside is – a Little Nightmares több szinten is értelmezhető: a csak a fogyasztással, zabálással törődő utasok és az ő kiszolgálásukra létrejött rendszer undorító megjelenítése például elég egyértelmű társadalomkritika is egyben.

[+]

A Little Nightmares öt fejezete a Maw eltérő régióiba vezet – a börtönből a konyhába, majd később az utasok részlegére és végül az elit tágas kabinjaiba is eljutunk. A kihívások mindenütt mások, ám az elnyomó, sokszor tényleg undort keltő hangulat végig hatékony marad. Nyilván ebben része van annak is, hogy a játék cseppet sem hosszú, 3-4 óránál csak akkor tart tovább, ha direkt leáll az ember szemlélni a részlettel teli szobákat. (A lezáró fejezet például annyira kurta, hogy biztos vagyok benne, hogy onnan valamiért kivágtak egy legalább félórás szakaszt.)

[+]

A Little Nightmaresnek szüksége is van erre az átütően hatékony hangulatra, mert játékmenet szintjén meglehetősen egyszerű lett. Igazi fejtörő nem nagyon van, még olyan jellegűek sem, mint amilyeneket a Playdead már említett játékaiban láthattunk. Itt is lehet tárgyakat húzgálni, de gyakorlatilag csak azért, hogy elérjünk valami magasabban fekvő kapcsolót vagy platformot és vannak viszonylag rejtett szobák is, de ezekben mindig valami gyűjtögetni-való lapul (lámpák, szobrok és megölelni való gnómok várnak ránk). A továbbjutás módja és iránya általában teljesen egyértelmű, magát az ugrálást csak a nem tökéletes irányítás teszi picit nehézkessé. Egyszer fordul elő csupán, hogy egy tükröt kell betörni a továbbjutás végett, illetve egy kulcs a játék végén egy korábban sosem látott díszes vázában lapul, de ennél bonyolultabb megoldásokra nem kell számítanunk. A fő játékelem a bujkálás, a ládákban, asztalok alatt, mély árnyékban való elrejtőzés.

[+]

Ahogy említettem, az irányítás nem lett tökéletes, a legfőbb baj, hogy Six hajlamos idegesítő módon beakadni minden apró akadályba, illetve néha nem reagál a futás gombra. Ez utóbbi a játék utolsó harmadában – mikor egymást érik a scriptelt menekülős jelenetek – zavart mélységesen, hisz e pillanatokban egyszerűen nem lehet hibázni. Sajnos túl sok az olyan szakasz, ahol valami rejtett veszély miatt elsőre csaknem biztosan meghalunk, és az irányítás miatt másodszorra-harmadszorra is bekövetkezhet ez. És mivel a töltési idők jóval hosszabbak, mint elfogadnánk, két-három nehezebb, checkpointok nélküli zónában hajlamos felidegesedni az ember. Arról nem is szólva, hogy a játék kétszer is lefagyott, ez több mint meglepő volt…

[+]

A problémák nagy részét ellensúlyozza a remek hangulat, amit a nagyszerű hangok és a remek, stilizált látvány csak tovább emel. De az ellenfeleket is nagyszerűen találták ki: piciny méretünk miatt csak a rejtőzés és a menekülés jöhet szóba, de még ezt is változatosan oldották meg. A legemlékezetesebb ellenlábasunk például a teljesen vak, hosszúkezű lény, akinek figyelmét messzire dobott üvegcsékkel terelhetjük el, ha viszont erre nincs lehetőségünk, hát minden lépésünkre figyelni kell, célszerű lassan és mindig szőnyegen közlekedni, ha ő a közelünkben van.

A legjobban talán Tim Burton legsötétebb rajzaihoz és történeteihez lehet hasonlítani a Little Nightmares ízét, csak azok vidámságát itt teljesen nélkülöznünk kell. Gyakorlatilag vér és harc nélkül sikerült totális horrorhangulatot kreálni, amelyet szerencsére nem ijesztgetésekkel próbálnak fokozni. Amikor pedig kiderül, hogy miért is volt a játék munkacíme Hunger, azaz Éhség, hát még a legrutinosabb horrorkedvelő is fel fog szisszenni…

A Little Nightmares PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re jelent meg.

Pro:

• Tele van emlékezetes pillanatokkal;
• csodásan néz ki.

Kontra:

• Lehetne hosszabb;
• kisebb irányítási gondok.

80

Grath