Új kezekben

Hogy pontosan mi is történt a kulisszák mögött, azt az érintettek kivételével senki nem tudja – az mindenesetre biztos, hogy a (szerintem) korszakalkotó első Life is Strange, illetve a (szerintem) élvezhetetlen második rész mögött álló kreatív brigád, a francia Dondnod stúdió már nincs kapcsolatban az általuk kitalált szériával. A kiadó 2017-ben helyettük egy hosszú múltra visszatekintő, ám akkortájt már mobiljátékok és HD-újrakiadások készítésére szoruló stúdiót választott a sorozat folytatására – e csapat át is nevezte magát Deck Nine-ra, és azóta kizárólag a Life is Strange-nek élnek. A Before the Storm, az első évad előzménysztorija kifejezetten érzelmes lett, így közepes optimizmussal vártam a tulajdonképpeni harmadik részt. Mint kiderült, ez volt a lehető legjobb hozzáállás…

A True Colors után mindenkinek be kell végre látnia: a Life is Strange igazi antológiasorozat, és így minden évada teljesen más karakterekre koncentrál. Aki netán még mindig Max és Chloe visszatértére, a „bae or bay” kérdés hivatalos megválaszolására, a nagyszerű történet további fordulataira várna, annak érdemes ezt feladnia – úgy néz ki, ez egyelőre nem szerepel a fejlesztők és a kiadó tervei közt. (Az igényes képregény-sorozat amúgy pontosan az e válaszokra sóvárgókat szolgálja ki, ha ajánlhatok ilyesmit.) A True Colors tehát megint új hőst és új környezetet használ: a régi rajongókat néhány ismerős, DLC-ként megvehető ruhadarab mellett Steph, a Before the Storm másolt DVD-kkel seftelő, fanatikus szerepjátékos leányzójának visszatérő karaktere vigasztalja.

Új főhősünk neve Alex Chen, és személyében az eddigi talán legtragikusabb múltú Life is Strange-főszereplőt kapjuk. Alex – a csak a zárófejezetben részletezett tragikus események következtében – gyermekkorától kezdve árvaházakban élt, bátyját például már nyolc hosszú éve nem látta. Gabe azonban most végre rátalált húgára a bürokratikus rendszer minden ellenségessége ellenére is, és mivel az ő élete már jobbra fordult, meghívja magához igazi otthont soha korábban nem ismerő lányt. Ez a kiindulási pont, és ez a történet folytatása is: egy félperces felvezetést leszámítva az egész játék Gabe űj otthonában, a kolorádói Haven Springs festői szépségű utcáin játszódik.

Természetesen (?) Life is Strange nem képzelhető el valami természetfeletti képesség nélkül, így Alex is rendelkezik valami ilyennel. Talán a kemény árvaházi évek hatására alakult ki benne egy varázslatszerű empatikus érzékelés: auraként tényleg látja a heves érzelmeket, legyen az vörösen perzselő düh, bénító lila félelem, avagy letaglózóan kék szomorúság. Ráadásul nem csak látja ezeket az érzelmeket, de közel kerülve azokhoz, át is tudja venni azokat az érintettektől – ennek pedig általában meglehetősen negatív következményei vannak. Az érthetően csalódott és dühös fiatalokkal teli árvaházban például ennek az érzelemnek a legtöbbször akaratlan átvétele millió büntetést hozott Alex fejére.

Hősnőnk persze arra számít, hogy az új kezdet, a portlandi nyomor után az idilli kisvárosba költözés hatására ez az őt minduntalan bajba sodró képesség majd valahogy eltűnik belőle – de aki játszott már a sorozat bármelyik részével, az tudja, hogy erre nem érdemes számítani. Az viszont legalább újdonság a Life is Strange-ekben, hogy Alex már az első perctől kezdve jól ismeri képességét, mi több, utálja, átoknak tartja azt. Természetesen az írók és a designerek mindent megtettek azért, hogy a főszereplő a körülbelül 10 órás játékidő ellenére is tekintélyes karakterfejlődésen menjen át, és bizony ebben igen komoly szerepe lesz az auralátásnak is.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!