Régi stílusban

Alex életének és személyiségének alakulását persze nem csak a képessége irányítja, hanem a játékos döntései is. Úgy éreztem, hogy ezúttal nem lehet akkora kihatásunk az események alakulására, mint a korábbi részekben, de ez valószínűleg csak azért van így, mert kicsit megváltozott a játék felépítése. Bár lényegében minden fejezet egy nap történetét meséli el (nem közvetlen egymás után, jó másfél hónap alatt zajlik le a játék), ezek lefolyásába most leginkább úgy tudunk beleszólni, hogy minél több opcionális találkozóba visszük bele Alexet. Amikor például az egész városkát felölelő tavaszi fesztivál zajlik, akkor az ünneplőkön kívül is akad néhány figura a városban, akikkel találkozva új jeleneteket kaphatunk, akikkel így szorosabbá fűzhetjük a kapcsolatunkat. A játék legvégén történő eseményekre alaposan kihat, hogy ismerőseinkkel milyen viszonyt ápoltunk, így nem érdemes a csevegéseket elhanyagolni – és persze a romantikus kapcsolatok menedzselése is a mi feladatunk lesz. Alex e téren szabadabb, mint Max vagy Sean voltak: az aro lehetőség mellett két potenciális szerelmi partner közül választhatunk számára.

Bár a True Colors a korábbi évadokhoz hasonlóan szintén öt fejezetre van osztva, ezeket most egyben kapjuk meg. Ez mindenképpen jót tesz a játék dramaturgiájának és emocionális erejének – így egyben sokkal nagyobbat üt a játék, mint amikor hónapokat kellett várni egy-egy cliffhanger feloldására. Emiatt sokkal jobban működik a játék egy másik része is: a Haven Springs lakóival való barátkozás. Alex idegenként pottyan a városkába, és bár Gabe barátai és ismerősei nyilván pozitívan fogadják, rengeteg lehetőség van, ahol ezeket a viszonyokat fűzhetjük szorosabbra – nem egyszer éppen képességünket kihasználva.

A történetet még csak vázlatosan sem akarom véleményezni, hisz e narratív játékoknál az komoly bűn lenne, de általánosságban elégedett voltam vele: az írók az első rész ritmusához hasonlóan váltogatják a nyugodtabb részeket és az intenzívebb szakaszokat. Az elsők általában a festői kisváros (de tényleg: egy parányi, mikroszkopikus település a hegyek közé ékelve) és a három-négy bejárható épület bejárására épít, utóbbi pedig ezeket a meditatívabb, barátkozós-felderítős részeket ellensúlyozza – és utóbbiak azok, ahol a játék beviszi azokat a váratlan érzelmi ütéseket, amelyekről ismert a sorozat. Alex tökéletes karakter mindehhez, az ember nem tud nem drukkolni neki, és mivel a grafika fejlesztése során a nagyszerűen megformált arcokra, és a (néhány természetellenes mosolyt leszámítva) szinte tökéletes mimikára koncentráltak a fejlesztők, végre minden érzelem leolvasható mindenki arcáról (és a stilizáltan túl-csillogó szemekből).

Valószínűleg az amúgy mindenhol máshol is azonnal látható grafikai előrelépésnek köszönhető, hogy konzolon egyelőre nem működik tökéletesen a játék. (Pont ma érkezett frissítés, lehet, az javított a következőkön.) Sok fórumbejegyzés szerint PlayStationökön néhol meglepően szaggat a játék, pedig legjobb esetben is csak 30 fps-t nyújt, Xbox gépeken pedig nálam néhány effekt – például itt-ott az aurák – helyére randa fekete négyszögek kerültek. PC-n természetesen gépfüggő a játék teljesítménye, de a gépigény így is magasabb annál, mint amit egy ilyen lassú tempójú, akciómentes játéktól elvárnánk. Igazán zavaróvá mindez – nálam – sosem vált, de tudom, hogy van, aki sokkal érzékenyebb az ilyesmire.

Akármennyire nem is tetszett a Life is Strange 2 fő konfliktusa, mindenképpen a sorozat rajongójának tartom magam, így a tesztet is ilyen szűrőn át írtam meg. Akit irritálnak a narratív, érzelmes játékok, az nyilván itt sem fog megváltást találni, de én kifejezetten szeretem, ha egy program el mer kicsit távolodni a megszokott témáktól. Márpedig a True Colors elsősorban az otthonkeresésről és a gyászról szól, olyan dolgokról, amelyeket megannyi hasonló témájú könyv és film létezése ellenére is ritkán látunk videojátékban. Most már csak azt kellene megpróbálni, hogy természetfeletti képesség nélkül mit tudnának a fejlesztők kihozni a mindennapi élet kalandjaiból – meggyőződésem, hogy ennek a szálnak az elhagyása már jót tenne a sorozatnak. Azt a fajta érzelmi kötődést nem sikerült elérnie a True Colorsnak, mint ami – oly sokakkal együtt – a legelső Life is Strange karaktereihez fűzött, de így is kifejezetten élveztem a végigjátszást. Nem minden pillanatát, nem biztos például, hogy én ugyanilyen ötödik epizódot kanyarítottam volna a játékhoz, de az utolsó jeleneteket így is szinte lehetetlen könnyezés nélkül végignézni. És mi mást is kérhetnénk egy direkt ilyesmire koncentráló játéktól?

A Life is Strange: True Colors PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, Stadiára, valamint Xbox One és Xbox Series konzolokra jelent meg. A Switch-verzió megjelenése még idén várható. A teszt Xbox Series X-en készült.

Pro:

• Alex nagyszerű főszereplő;
• Az egyben kiadás igen jót tett a játéknak;
• Kiválóan adagolt érzelmi hullámvasút;
• A LARP-rész majdnem korszakalkotóan zseniális.

Kontra:

• Kisebb (kijavítható) technikai gondok;
• A románc nem volt kellően felépítve.

80

Grath