Új kezekben

Hogy pontosan mi is történt a kulisszák mögött, azt az érintettek kivételével senki nem tudja – az mindenesetre biztos, hogy a (szerintem) korszakalkotó első Life is Strange, illetve a (szerintem) élvezhetetlen második rész mögött álló kreatív brigád, a francia Dondnod stúdió már nincs kapcsolatban az általuk kitalált szériával. A kiadó 2017-ben helyettük egy hosszú múltra visszatekintő, ám akkortájt már mobiljátékok és HD-újrakiadások készítésére szoruló stúdiót választott a sorozat folytatására – e csapat át is nevezte magát Deck Nine-ra, és azóta kizárólag a Life is Strange-nek élnek. A Before the Storm, az első évad előzménysztorija kifejezetten érzelmes lett, így közepes optimizmussal vártam a tulajdonképpeni harmadik részt. Mint kiderült, ez volt a lehető legjobb hozzáállás…

A True Colors után mindenkinek be kell végre látnia: a Life is Strange igazi antológiasorozat, és így minden évada teljesen más karakterekre koncentrál. Aki netán még mindig Max és Chloe visszatértére, a „bae or bay” kérdés hivatalos megválaszolására, a nagyszerű történet további fordulataira várna, annak érdemes ezt feladnia – úgy néz ki, ez egyelőre nem szerepel a fejlesztők és a kiadó tervei közt. (Az igényes képregény-sorozat amúgy pontosan az e válaszokra sóvárgókat szolgálja ki, ha ajánlhatok ilyesmit.) A True Colors tehát megint új hőst és új környezetet használ: a régi rajongókat néhány ismerős, DLC-ként megvehető ruhadarab mellett Steph, a Before the Storm másolt DVD-kkel seftelő, fanatikus szerepjátékos leányzójának visszatérő karaktere vigasztalja.

Új főhősünk neve Alex Chen, és személyében az eddigi talán legtragikusabb múltú Life is Strange-főszereplőt kapjuk. Alex – a csak a zárófejezetben részletezett tragikus események következtében – gyermekkorától kezdve árvaházakban élt, bátyját például már nyolc hosszú éve nem látta. Gabe azonban most végre rátalált húgára a bürokratikus rendszer minden ellenségessége ellenére is, és mivel az ő élete már jobbra fordult, meghívja magához igazi otthont soha korábban nem ismerő lányt. Ez a kiindulási pont, és ez a történet folytatása is: egy félperces felvezetést leszámítva az egész játék Gabe űj otthonában, a kolorádói Haven Springs festői szépségű utcáin játszódik.

Természetesen (?) Life is Strange nem képzelhető el valami természetfeletti képesség nélkül, így Alex is rendelkezik valami ilyennel. Talán a kemény árvaházi évek hatására alakult ki benne egy varázslatszerű empatikus érzékelés: auraként tényleg látja a heves érzelmeket, legyen az vörösen perzselő düh, bénító lila félelem, avagy letaglózóan kék szomorúság. Ráadásul nem csak látja ezeket az érzelmeket, de közel kerülve azokhoz, át is tudja venni azokat az érintettektől – ennek pedig általában meglehetősen negatív következményei vannak. Az érthetően csalódott és dühös fiatalokkal teli árvaházban például ennek az érzelemnek a legtöbbször akaratlan átvétele millió büntetést hozott Alex fejére.

Hősnőnk persze arra számít, hogy az új kezdet, a portlandi nyomor után az idilli kisvárosba költözés hatására ez az őt minduntalan bajba sodró képesség majd valahogy eltűnik belőle – de aki játszott már a sorozat bármelyik részével, az tudja, hogy erre nem érdemes számítani. Az viszont legalább újdonság a Life is Strange-ekben, hogy Alex már az első perctől kezdve jól ismeri képességét, mi több, utálja, átoknak tartja azt. Természetesen az írók és a designerek mindent megtettek azért, hogy a főszereplő a körülbelül 10 órás játékidő ellenére is tekintélyes karakterfejlődésen menjen át, és bizony ebben igen komoly szerepe lesz az auralátásnak is.

Régi stílusban

Alex életének és személyiségének alakulását persze nem csak a képessége irányítja, hanem a játékos döntései is. Úgy éreztem, hogy ezúttal nem lehet akkora kihatásunk az események alakulására, mint a korábbi részekben, de ez valószínűleg csak azért van így, mert kicsit megváltozott a játék felépítése. Bár lényegében minden fejezet egy nap történetét meséli el (nem közvetlen egymás után, jó másfél hónap alatt zajlik le a játék), ezek lefolyásába most leginkább úgy tudunk beleszólni, hogy minél több opcionális találkozóba visszük bele Alexet. Amikor például az egész városkát felölelő tavaszi fesztivál zajlik, akkor az ünneplőkön kívül is akad néhány figura a városban, akikkel találkozva új jeleneteket kaphatunk, akikkel így szorosabbá fűzhetjük a kapcsolatunkat. A játék legvégén történő eseményekre alaposan kihat, hogy ismerőseinkkel milyen viszonyt ápoltunk, így nem érdemes a csevegéseket elhanyagolni – és persze a romantikus kapcsolatok menedzselése is a mi feladatunk lesz. Alex e téren szabadabb, mint Max vagy Sean voltak: az aro lehetőség mellett két potenciális szerelmi partner közül választhatunk számára.

Bár a True Colors a korábbi évadokhoz hasonlóan szintén öt fejezetre van osztva, ezeket most egyben kapjuk meg. Ez mindenképpen jót tesz a játék dramaturgiájának és emocionális erejének – így egyben sokkal nagyobbat üt a játék, mint amikor hónapokat kellett várni egy-egy cliffhanger feloldására. Emiatt sokkal jobban működik a játék egy másik része is: a Haven Springs lakóival való barátkozás. Alex idegenként pottyan a városkába, és bár Gabe barátai és ismerősei nyilván pozitívan fogadják, rengeteg lehetőség van, ahol ezeket a viszonyokat fűzhetjük szorosabbra – nem egyszer éppen képességünket kihasználva.

A történetet még csak vázlatosan sem akarom véleményezni, hisz e narratív játékoknál az komoly bűn lenne, de általánosságban elégedett voltam vele: az írók az első rész ritmusához hasonlóan váltogatják a nyugodtabb részeket és az intenzívebb szakaszokat. Az elsők általában a festői kisváros (de tényleg: egy parányi, mikroszkopikus település a hegyek közé ékelve) és a három-négy bejárható épület bejárására épít, utóbbi pedig ezeket a meditatívabb, barátkozós-felderítős részeket ellensúlyozza – és utóbbiak azok, ahol a játék beviszi azokat a váratlan érzelmi ütéseket, amelyekről ismert a sorozat. Alex tökéletes karakter mindehhez, az ember nem tud nem drukkolni neki, és mivel a grafika fejlesztése során a nagyszerűen megformált arcokra, és a (néhány természetellenes mosolyt leszámítva) szinte tökéletes mimikára koncentráltak a fejlesztők, végre minden érzelem leolvasható mindenki arcáról (és a stilizáltan túl-csillogó szemekből).

Valószínűleg az amúgy mindenhol máshol is azonnal látható grafikai előrelépésnek köszönhető, hogy konzolon egyelőre nem működik tökéletesen a játék. (Pont ma érkezett frissítés, lehet, az javított a következőkön.) Sok fórumbejegyzés szerint PlayStationökön néhol meglepően szaggat a játék, pedig legjobb esetben is csak 30 fps-t nyújt, Xbox gépeken pedig nálam néhány effekt – például itt-ott az aurák – helyére randa fekete négyszögek kerültek. PC-n természetesen gépfüggő a játék teljesítménye, de a gépigény így is magasabb annál, mint amit egy ilyen lassú tempójú, akciómentes játéktól elvárnánk. Igazán zavaróvá mindez – nálam – sosem vált, de tudom, hogy van, aki sokkal érzékenyebb az ilyesmire.

Akármennyire nem is tetszett a Life is Strange 2 fő konfliktusa, mindenképpen a sorozat rajongójának tartom magam, így a tesztet is ilyen szűrőn át írtam meg. Akit irritálnak a narratív, érzelmes játékok, az nyilván itt sem fog megváltást találni, de én kifejezetten szeretem, ha egy program el mer kicsit távolodni a megszokott témáktól. Márpedig a True Colors elsősorban az otthonkeresésről és a gyászról szól, olyan dolgokról, amelyeket megannyi hasonló témájú könyv és film létezése ellenére is ritkán látunk videojátékban. Most már csak azt kellene megpróbálni, hogy természetfeletti képesség nélkül mit tudnának a fejlesztők kihozni a mindennapi élet kalandjaiból – meggyőződésem, hogy ennek a szálnak az elhagyása már jót tenne a sorozatnak. Azt a fajta érzelmi kötődést nem sikerült elérnie a True Colorsnak, mint ami – oly sokakkal együtt – a legelső Life is Strange karaktereihez fűzött, de így is kifejezetten élveztem a végigjátszást. Nem minden pillanatát, nem biztos például, hogy én ugyanilyen ötödik epizódot kanyarítottam volna a játékhoz, de az utolsó jeleneteket így is szinte lehetetlen könnyezés nélkül végignézni. És mi mást is kérhetnénk egy direkt ilyesmire koncentráló játéktól?

A Life is Strange: True Colors PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, Stadiára, valamint Xbox One és Xbox Series konzolokra jelent meg. A Switch-verzió megjelenése még idén várható. A teszt Xbox Series X-en készült.

Pro:

• Alex nagyszerű főszereplő;
• Az egyben kiadás igen jót tett a játéknak;
• Kiválóan adagolt érzelmi hullámvasút;
• A LARP-rész majdnem korszakalkotóan zseniális.

Kontra:

• Kisebb (kijavítható) technikai gondok;
• A románc nem volt kellően felépítve.

80

Grath