Az élet furcsa

Vegyes fogadtatásban részesült a francia Dontnod Entertainment 2013-as sci-fi akciójátéka, a Remember Me. De bármennyire is kérdőjeles volt a megvalósítás, ahhoz nem férhet kétség, hogy ez a cím még az előző generáció legvégén is kellően frissnek hatott. A párizsi fejlesztők most abban a műfajban próbálkoznak, amit szinte kizárólag a Telltale címei uralnak: epizodikus, történetvezérelt kalandjátékot készítettek egészen új megközelítéssel.

Maxine Caulfield egyszerű diáklány. Átlagos személyiség átlagos problémákkal. Visszahúzódó lány, aki él-hal a fotózásért. Nem tudja, mit akar az élettől, nincs önbizalma, kicsit hipszter, kicsit ódivatú. Több év távollét után költözött haza szülővárosába, Arcadia Bay-be, és bár minden ismerős, mégis kicsit más. Egykori legjobb barátnője, Chloe Price is megváltozott. Semmi nem olyan mint régen... hétköznapi drámák. Ám egy nap minden megváltozik, amikor Max rájön, hogy képes visszatekerni az időt bizonyos helyzetekben, mindezt pedig tetézi egy látomás, amely az egész kisváros megsemmisítésével fenyeget. Ha ez még nem lenne elég, egy harmadik barátnő, Rachel Amber rejtélyes körülmények között eltűnik...

A Life is Strange alaphelyzete ilyen felvezetés után simán elmenne a Twin Peaks vagy az Alan Wake univerzumában is, de érdekes módon ez a játék kicsit sem hasonlít az említett produkciókra. A misztikus vonulat ellenére ez a játék meglepően lágy, kellemesen melankólikus hangulatú, végig meleg színekkel operál, és szinte egy pillanatra sem kelt komoly feszültséget. Max iskolájának életébe pillanthatunk be teljesen hétköznapi konfliktusokkal. A suli jó csaja, aki természetesen lenézi hősnőnket, a plátói szerelem, a koleszosok kavarásai, az SMS-ben aggódó szülők és apró-cseprő tinidrámák.

A történetmesélés kellemes tempóban gördül előre, ugyanakkor a játék legfőbb érdekessége, az időmanipulálás nincs megfelelően kidolgozva. A főszereplő például az idő visszaforgatása során fizikailag ugyanott marad, de ez a logika már rögtön a játék elején összedől, amikor Max hosszú cselekménysor után ismét az osztályterembe kerül vissza. A viszonylag kis helyszíneken eltévedni vagy elakadni lehetetlen ugyan, de néha nem egyértelmű, mit vár tőlünk a játék, meddig tekerjük vissza az eseményeket, hogy bizonyos (akár fontos, akár kevésbé lényeges) eseményeket megváltoztassunk. Az pedig a forgatókönyv és a jellemfejlődés hibája, hogy Max, a teljesen átlagos diáklány milyen hamar hozzászokik, hogy ilyen szupererővel rendelkezik, és két rácsodálkozás után már vígan tekergeti maga körül a világot.

Játékmenet és összegzés

Az idő visszatekerésének képessége egyúttal magával hoz egy érdekességet: döntéseinket bizonyos keretek között (például amíg ugyanazon a területen tartózkodunk) bármennyiszer megváltoztathatjuk. Hozunk egy döntést, és ha nem tetszik a következménye, a többi szereplő reakciója, akkor egyszerűen visszatekerjük, és a másik lehetőséget választjuk. A játék ugyan minden nagyobb horderejű döntés után kiírja, hogy ennek bizony következményei lesznek, de ezt legalábbis az első epizódban egyáltalán nem érezni. Az ilyen játékoknak (vagy nevezzük inkább interaktív filmeknek) épp az az egyik legjobb vonásuk, hogy együtt kell élnünk a döntéseink következményével. A Life is Strange épp ezt veszi ki a kezünkből, és helyette inkább egy cukormázzal leöntött labirintusnak tűnik, amelyben kedvünkre válthatunk irányt.

Stílusában sem fogja mindenki tetszését elnyerni a játék. A francia fejlesztők egy igazi „csajos” játékot hoztak össze. Tinilány a főszereplő, a legközelebbi barátai és a mellékszereplők jó része is. Szomorú tekintetek, csajos dumák, tinilányos szobák között játszódik a Life is Strange első epizódja, ezzel egészen más érzést kelt, mint a megszokott fantasy, akció vagy humoros kalandok. Ez nem feltétlenül baj: az egész produkciót belengi egy nagyon kellemes, szinte nyugtató, lágy, meleg hangulat, amit kitűnően fokoz a dallamos zene és a leginkább narancsban úszó, álomszerű színvilág. A szinkron abszolút profi, nagyon kedves hangú lányok adják elő teljesen hihetően a jeleneteket, maga a grafika pedig – leszámítva az Unreal Engine szörnyen lassú textúra betöltését – korrektül muzsikál végig.

A konkrét játékmenetről azért nem írtam eddig, mert nem nagyon van mit: ez inkább interaktív film, semmint konkrétan behatárolható műfajú játék. Az interakció leginkább a tárgyak vizsgálatára, párbeszédek közbeni választásokra és minimális felfedezésre korlátozódik, így sikere tényleg azon múlik, mennyire vagyunk képesek belemerülni két tinilány magánéleti gondjaiba. A misztikum és a thrillert idéző pillanatok a látottak alapján inkább a későbbi epizódokban bukkannak majd fel.

Nagyon kellemes játék a Life is Strange. Látványvilága, hihető szereplői, valóságosnak tűnő helyszínei és melankólikus hangulata kiemeli a hasonszőrű címek közül. Maga az első felvonás nem sok mindent tesz a játékosok megragadása érdekében. Olcsó délutáni kamaszfilmnek tűnik, de ott van benne a potenciál, hogy később komolyabb teret nyerjen a thriller vonulat is. Az időmanipulálás megvalósítása nem a legjobb, sokszor inkább erőltetettnek érződik, ahogy Max minden sarkon megjegyzi, hogy „most akár vissza is tekerhetném az időt”, de a Life is Strange-ről végítéletet mondani majd csak az utolsó rész lezárása után lehet. Addig is egy szép, kellemes, ígéretes produkció, egy kicsit más mint a megszokott stílus.

Pro:

• Kellemes hangulat
• Színes, lágy látványvilág
• Hihető szereplők és jól kidolgozott helyszínek
• Gyönyörű zene

Kontra:

• Az idővisszatekerésben lévő potenciál nincs kihasználva
• Első látásra érdektelennek tűnő sztori
• A helyszínek betöltésekor lassan megjelenő textúrák

70