Kettős élet

A cikk spoilereket tartalmaz az első Life is Strange végével kapcsolatban!

A 2015-ben megjelent Life is Strange első része megérdemelten aratott hatalmas sikert. Tinitörténete minden epizódban váratlan kanyarokat vett, világa valós társadalmi és családi problémákat is prezentált, és ami talán a legfontosabb, karakterei pillanatok alatt belopták magukat szívünkbe. Azóta több rész is érkezett a sorozatból, de azoknál, akik Max és Chloe kalandjába anno úgy beleszerettek, a legtöbbször ezek már nem tudtak olyan lehengerlő érzelmi hatást elérni. (Még ha egyébként a True Colors az ilyesféle összehasonlítgatások kizárásával amúgy egy kiváló narratív játék is volt.) Az eredeti francia fejlesztőcsapat már rég más játékokkal foglalkozik, a helyüket pedig az amerikai Deck Nine vette át. Ők pedig több, anyagilag megasikernek nem nevezhető próbálkozás után meghúzták azt, amiről tudták, hogy a keményvonalas, rajongókat is azonnal érdeklődve (és gyanakodva) visszatérésre készteti: új karakterek helyett visszahozták kedvenc fotómániás és időutazó csajszinkat, Max Caulfieldet. Figyelemfelkeltésre ez tökéletes megoldás volt – de az elvárásokat is az égbe emelte.

Közel tíz év telt el az első rész tragikus és szívszorító eseményei óta – úgy a valóságban, mint a játékban. A húszas éveinek végén járó Max az Arcadia Bayben történtek után folytatta fotós karrierjét, de a drámai emlékek, és főleg Chloe elveszítése még ma is a lelkét dúlják – nem csoda hát, ha évekig csak járta a világot, menekülve a múltja elől. Az immár sikeres fotósként dolgozó Max végül Lakeportban telepedik le, ahol oktatóként foglalkoztatják a Caledon egyetem falain belül. Az intézményben töltött idő alatt eleinte visszahúzódó hősnőnk új barátokra tesz szert és jobbára nyugodtan éli békés, kisvárosi életét, különösebb kihívások vagy katasztrófák nélkül. Aztán egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll minden: Max holtan találja barátját, Safit. A sors tehát megint úgy hozta, hogy használnia kell erejét – amiről megfogadta, hogy soha többé nem próbálkozik meg vele –, ha meg akarja menteni barátnőjét ettől a sorstól. Ereje viszont másként manifesztálódik: ahogy az alcím is utal rá, Max ilyenkor két idővonalon mozog, látja és hallja mindkét „síkot”, valamint akár tárgyakat is átjuttathat egyikből a másikba.

[+]

De miben tér el egymástól a két idővonal? A válasz egyszerű: az egyikben Safi életben van, a másikban pedig halála mindent átalakított. Új képességével felvértezve Max nyomozásba kezd, hogy megtudja, ki állhat az egyik síkon gyilkosság hátterében – és hogy a másikon megvédje az egy gyilkossági kísérletet túlélt barátnőjét. Bár természetesen a döntések meghozatala most is kulcsfontosságú lesz az események alakulásában, ezúttal a játékmechanika kicsit komplexebbé vált a narratív szálak szövése mellett. Max új ereje sokféle helyzetben használható ki: ennek segítségével tudunk eljutni az egyik „oldalon” elzárt helyekre, így leshetünk ki érdekes titkokat a két idősíkon olykor teljesen eltérően viselkedő karakterekről, és a tárgyak megszerzése, manipulációja során is kulcsfontosságú lesz. Ez ideig-óráig szórakoztató is, viszont a játék második felében nem egyszer érződik inkább időhúzásnak a váltogatás, mintsem tényleg szükséges vagy érdekes játékelemnek. Ki tudja, talán jobb lett volna, ha csak néhány ilyen szakasz van, de azok minden téren kidolgozottabb formában kerülnek elénk…

[+]

A Life is Strange-játékok legfontosabb részét mindig is a kritikus szituációkban meghozott döntéseink jelentették. A Double Exposure-ben sajnos e téren kevésbé sikerült annyira meglepni a játékost, annyira súlyos helyzeteket elénk pakolni – néha pedig egyenesen úgy éreztem, hogy döntéseimnek szinte semmi súlya nincs, attól eltekintve, hogy néhány dialógus megváltozott. Az első rész befejezéseit is letudták annyival, hogy anno vagy meghalt Chloe, vagy nem sokkal az első rész eseményei után szakított velünk. (Érdekes húzás ez, a hivatalos képregény-folytatás pár éve pont a másik döntési lehetőségből indult ki.) Ezt egy párbeszédnél dönthetjük el és igazából többször nem is esik szó róla, ami nem feltétlenül az a törődés, amit az első rész szerelmesei vártak. Persze találhatunk még erről információmorzsákat az üzeneteink között, de a fejlesztők egyértelműen új lapot akartak nyitni, és nem a korábban történtekkel foglalkozni – érthető, csak akkor miért tértek vissza Max szerepeltetéséhez? Egyébként lehetőségünk van Max telefonját is bújni, elolvashatjuk üzeneteit és néha válaszolhatunk is azokra, Crosstalkon tweetelhetjük ki frissen lőtt képeinket, valamint láthatjuk, hogy miket osztanak meg Max ismerősei. A korábbi részekhez hasonlóan itt is van gyűjtenivaló, ezúttal polaroidok formájában, valamint megszámolhatatlan mennyiségű képet lőhetünk Max kamerájával.

[+]

Technikailag kifejezetten érdekes lett a Double Exposure. Egyrészről piszok jól fest, az Unreal 5 motor segítségével gyönyörű és részletgazdag a környezet, remekül megoldották a két idősík, a két világ közötti kontrasztos színvilágot, a játékhoz írt és licenszelt indie zenék pedig megint tökéletesen passzolnak a helyszínekhez és a hangulathoz. Az első résszel ellentétben a karakterek arcmimikája és testmozgása is kiválóan sikerült, és a párbeszédek túlnyomó részében kifejezetten élethű és hihető lett a karakterek ábrázolásmódja. E dicsérő szavakon túl viszont sajnos nem szabad elmenni a bugok, mégpedig az igen fura bugok mellett sem. Egyrészt sokszor (főleg a telefon használatakor) úgy viselkedett a játék, mintha driftelne, azaz beragadna a kontrollerem analógja az egyik irányba. Ezt több irányítóval is kipróbáltam és ugyanazt produkálta mindegyiknél. E mellett az is előfordult, hogy nagyhirtelen elhalkult valamelyik beszélgetőpartnerem, sőt, a kevésbé fontos „töltelékkarakterek” beszéde alatt nem egyszer teljesen el is ment a hang. Javítható hibáknak tűnnek ezek, de érthetetlen, hogy miként érték meg a megjelenést.

[+]

Vegyes érzéseim vannak a Double Exposure-rel kapcsolatban. Egyrészt nagyon örülök, hogy visszahozták Max karakterét a sorozatba, viszont az új képessége sokszor inkább csak időhúzásra volt használva, mintsem a történet érdekes továbbvitelére. Bár elsőre úgy tűnhet, hogy minden döntésünknek komolyabb következményei vannak, a valóságban néha ez sokkal inkább csak egy olcsó illúzió volt egy kis drámával meghintve (a késői Telltale-kalandjátékokban lehetett ugyanezt érezni.). A történet ettől függetlenül érdekesre sikerült, de akkorát persze nem tud ütni, mint a legelső rész. Az olykor összecsapott megoldások mellett is élveztem a durván 12 órás, öt fejezetre osztott végigjátszást, még ha a befejezés nem is olyan lett, mint amit vártam volna. Nyilván minden rajongónak lesz saját véleménye arról, hogy a Double Exposure hol helyezkedik el a széria tetszésindexén, de azt nem hiszem, hogy sokan helyeznék a Max első kalandjai fölé.

Összefoglalás:

A Double Exposure tisztes próbálkozás az első Life is Strange örökségének továbbvitelére – de annak érzelmi súlyát nem tudja megismételni. Zavaró, hogy nem egy döntésnek csak felszínes következményei vannak, de a gyönyörű látványvilág, az igényes történetmesélés, no meg az indie zenei aláfestés és a jól megírt karakterek színesítik az élményt.

A Life is Strange: Double Exposure legfőbb pozitívumai:

• Max még mindig szeretnivaló karakter;
• kiválóan megvalósított és megírt párbeszédek;
• gyönyörű grafika és nagyszerű zenék.

A Life is Strange: Double Exposure legfőbb negatívumai:

• Sok döntés valójában súlytalan;
• néha feleslegesen túlnyújtott feladatok;
• zavaró technikai hibák.

A Life is Strange: Double Exposure PC-re, PlayStation 5-re és Xbox Series konzolokra és jelent meg. A játék valamikor később érkezik Nintendo Switchre is.

A tesztjátékot a kiadó Square Enix biztosította.

Balga Bence