Legendary - teszt

ELSŐ OLDAL

Az előítélet, bár általában csúnya és elítélendő dolog, néha igen hasznos tud lenni. A Legendary esetében például, ismerve a fejlesztő Spark előző próbálkozását (ő lenne a Turning Point, mely eséllyel pályázhat a jelenlegi generáció legrosszabb játéka címre) az ember jóval lejjebb adja az elvárásait. Én legalábbis azt mondtam, hogy csak legyen jobb, mint a TP, és onnantól kezdve már kedvelni fogom. Jobb lett, nem sokkal, de épp annyival, hogy a bűn rossz kategóriából a középmezőny végére felküzdje magát.


Kezdjük talán a játék sztorijával, mely nagyjából annyira eredeti és friss, mint egy szerda esti, kereskedelmi csatornán adott akciófilm - néha komolyan számítottam arra, hogy Dolph Lundgren rám támad valamelyik sötét sikátorból. Adva vagyon Pandora szelencéje (akiben anno a Való Világ mély nyomokat hagyott azt most el kell szomorítsam, nem ARRÓL a “szelencéről” van most szó), a történetét gondolom mindenki ismeri. Zeusz ajándéka, nem szabad kinyitni, Pandi természetesen kinyitja, sok-sok balsors rászabadul az emberiségre, epic fail, Pandora. Namost a Sparknál úgy gondolták, hogy ez a szelence leginkább a frigyládára hasonlít, melybe nem a torokgyuszi, hanem a világ mondáinak összes rosszfiúja van beletömködve, így a tolvaj Charles Deckard szerepében ezt kell ellopnunk. Természetesen a dolog nem úgy sikerül, mint ahogy tervezte, Deckard egy nem lemosható tetkóval lett gazdagabb, az emberiségre pedig sikerült rászabadítani az összes csúf, gonosz szörnyet, melyeket eddig a szelence visszatartott. Ez már önmagában nem egy szerencsés dolog, de a történetbe belekeveredik még két, egymással harcban álló titkos szervezet, és így minden adva van egy olyan sztorihoz, melyhez hasonlót még csak másfél milliószor láthattunk. A kötelező mellékszereplők is megvannak, a helyi “berényimiki”, a dúsgazdag megszállott, aki világuralomra tör, a szokásos mindent tudó és mindenhez értő jócsaj, meg a szabályokat ezer százalékig betartó katona is. A gond mindössze annyi, hogy LeFay (ő a gonoszember) annyira sablonos, mintha a gonosz emberek nagykönyvéből szedték volna, a jócsaj korántsem jó, leginkább egy félresikerült próbababához hasonlít, és olyan akcentusa van, melytől egy jobb érzésű angoltanár spontán szeppukut hajtana végre, a tökéletes katona meg csak szimplán idegesítő. Szerencsénkre viszonylag keveset találkozunk velük, legtöbbször Névtelen Barátságos Katonával kell beérnünk, aki bár kétpercenként vérfarkas eledel lesz, szerencsére mindig akad egy klónozott mása, aki előbújik valamelyik sarokból, csak hogy pár perc múlva megint véres sikollyal váljon eggyé az örökkévalósággal.


A történet nem az egyedüli gyenge pontja a játéknak. Adva van ugye az Unreal 3 motor, ez hajtaná a játékot, de ezt maximum úgy vesszük észre, ha a játék elején meglátjuk a logoját. Grafikailag ugyanis a Legendary erősen a középmezőnyben helyezkedik el, karakterek szintjén pedig rémisztően elvérzik. Kár érte, mert szép látvánnyal legalább el tudnák felejtetni azt, hogy összesen talán öt mitológiai szörnybe futunk bele, ha beleszámítom a kötelező Névtelen Ellenséges Katonát Piros Fényű Sisakban, illetve a főellenfeleket is, akkor olyan tíz ellenfélre bővül a lista.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!