Alábbi cikk partneroldalunkról az LFG.hu-ról származik.
Glukovszkij regényében ugyanis máshol nyoma sem maradt az emberi civilizációnak. Ahogy már kívülről fújjuk: az atom jött, látott, és vitte, amit lehetett. Önmagában ez még sok újat nem hozna magával, a bombák utáni környezet elég sok irományban ugyanarra a sémára épül. A világon most minden mérgező, radioaktív, tele van mutánsokkal és egyéb ronda létformákkal. A felszín élhetetlen, a csapást csak az élte túl Moszkvában, aki jó időben volt jó helyen, és még le tudott menekülni a metróalagutakba, mielőtt végzett volna vele a sugárzás. Ezek a túlélők később talán már azt kívánták, hogy bárcsak leadták volna a kártyát ők is, hiszen a föld alatt csak ezután vette kezdetét az igazi harc. A küzdelem az élelemért, a tiszta vízért, világításért. Harc az alagutakba betörő mutánsok, betegségek, fertőzések ellen. Aztán ahogy a dolgok stabilizálódtak, az emberi gondolkodás is visszazökkent a megszokott kerékvágásba, és megindultak az első összecsapások is a szomszéd állomás generátoráért, a kulcsfontosságú alagutakért, vagy egyszerűen csak az uralkodó ideológia igaz szavának terjesztéséért.
A Puskinszkaja állomáson a Negyedik Birodalom katonái állnak harcban a Vörös vonal szovjetjeivel. Eközben a Hanza-állomások szövetsége a körgyűrű mentén sikeresen összeharácsolta az alagutakban fellelhető vagyon nagy részét, és a fontosabb csomópontokon erős bázisokat kiépítve alapozta meg saját jövőjét. Polis hatalmas központja pedig elitkatonák és szigorú kasztrendszer, valamint bevándorlási szabályok segítségével tartja fenn az egyetlen települést, ahol az élet még emlékeztet az egykori felszíni civilizációra. A hatalmi gócok kialakulásának ellenére rendről, szervezettségről, egyszínűségről szó sincs. A moszkvai metró 182 állomása között nehezen találni két egyformát, legtöbbjük – a nagyok befolyása ellenére is – dacosan igyekszik megőrizni egyedi tulajdonságait, és bizonyos fokú függetlenségét. Az egyik állomásról gombával rakott kocsik indulnak a sötétbe, hogy disznóhússal, vagy fegyverekkel megrakodva térjenek vissza útjukról; míg máshonnan alkatrészek és szerszámok kerülnek elő a felszínről lemenekített gépek munkapadjairól. A régi szabály továbbra is érvényben van: mindennek ára van. Ám a metró világában felesleges rubelt lobogtatni, odalent csak a jó minőségű lőszernek van értéke. Egy egészben sült patkány már három skúlóért a tied lehet, de a felszínről származó valódi konyakért cserébe nem árt, ha rögtön a tele tárakat kezded előszedni.
A túlélés racionális törvényei mellett a babonák, mendemondák ugyanúgy jelen vannak, ahogy a városállomások és kereskedelmi útvonalak ismert világán túl meghúzódó elhagyott szervizfolyosók, anomáliák, mutánsok is. Mindennapos történet, hogy egy kereskedőcsapat elindul a százszor bejárt alagúton át a szomszéd állomásra, de oda már nem érkezik meg. Olykor egy-egy magányos túlélő botorkál elő a homályból, de megbomlott elméjével már nem képes elmondani, hogy hová lettek társai. Az állomások határán, a homokzsákok mögött kuporgó őrszemek furcsa hangokat hallanak az alagutakból; néhányan esküsznek rá, hogy az egyik járatban egy komplett szerelvény robogott el mellettük. Tábortüzek mellett beszélgetnek a titokzatos 2-es metróról, amit még állítólag a generalisszimusz parancsára építettek; suttognak a metró legmélyebb pontján megbúvó szörnyű titokról és az alagutakban bolyongó szellemekről is. Ráadásul a metró határán felbukkant a Sötétség Népe, akik megállíthatatlanul nyomulnak egyre beljebb, és elpusztítanak mindent, ami az útjukba kerül. A felszínen lehetetlen életben maradni: szárnyas démonok röpködnek az égen, az utcákon mutáns ragadozók falkái vadásznak, de az elhagyott épületekbe még ezek sem mernek beóvakodni…
Természetesen egy poszt-apokaliptikus orosz regényből nem hiányozhatnak a stalkerek sem (Na most, én utálom a szövegbe feleslegesen beleerőltetett idegen nyelvű szavakat, de a stalkerre nem tudok jó fordítást. A stalker az stalker, és passz. Nem olyan stalker, hanem olyan orosz felderítő-gyűjtögető izé…. Na. Stalker, ja.). Szóval a stalker a világvége regényekben az, ami mondjuk a fantasy-ban a kalandozó, az iparban a mérnök, vagy a sikkasztásoknál a könyvelő – ő tudja, hogy mennek a dolgok, ismer minden trükköt. A stalker túlélési esélye a felszínen akár ötven-hatvan százalék is lehet, szemben az átlagember kerek, egészséges nullájával. Kimegy, és vissza is jön. Ez az ő világa. Fent, a romok közül kikaparja azokat a kincseket, amelyekért a metróalagutakban ládaszám adják a lőszert, átveri a legrandább szörnyeket és olyan fegyverei vannak, amiről a legtöbben álmodni sem mernek. Az átlag metrólakó életében is akkor kezdődnek a bonyodalmak, amikor az útjába keveredik egy, és megbízza valami feladattal…
Valahol innen indul a regény. Főhősünk, Artyom is elcsövezget a VDNKh állomáson, egészen addig, míg a Sötétség Népe megjelenik az alagutakban. Mivel velük szemben az esélyeik egy hóemberéhez mérhetők a hőlégfúvóval szemben, ezért egy stalker tanácsára Artyom a nyakába veszi az alagutakat, hogy a Polis állomástól segítséget kérjen az idegenekkel szemben.
Talán kissé meglepő, de a történetről többet nem nagyon lehet elmondani. Elvileg ez lenne a fő szál a regényben, azonban a cselekmény inkább szól azokról az állomásokról, rejtélyekről, és közösségekről amelyekkel Artyom utazása során találkozik. Ezeknek bemutatása sokkal jobban magával ragadja az olvasót, mint az, hogy most akkor mi lesz a VDNKh állomás sorsa. A világkép annyira erős és érdekes, hogy a főszereplőnek gyakorlatilag semmi más funkciója nincs, mint hogy az író kamerának használja a szemét a metró bemutatásához. Artyom nem igazán alakítja a történetet, rendszerint áldozatul esik tudatlanságának, át/megverik, magára marad, hogy aztán egy-egy újonnan felbukkanó mellékszereplő tovább terelje a végkifejlet felé.
A remek hangulatépítésnek sajnos megvolt az ára: a főszereplő karaktere gyakorlatilag nem több egy laza vázlatnál; igazi, regényen keresztülívelő történet nincsen, és a végkifejlet is annyira erőltetetten próbálja egy csavarral feledtetni ezeknek a hiányát, hogy attól muszáj volt elhúzódnom a sarokba sírdogálni egy negyedórát. Ezen kívül én nem vagyok nagy szakértője az angol nyelvnek, oroszul meg a kötelező tovaris ucsítyelnyicánál messzebb nem jutottam, valahogy néha mégis bukdácsolónak éreztem a szöveget. Gyanítom, hogy a fordítás nem egy ember keze munkáját dicséri.
Ennek ellenére azzal az érzéssel tettem le a Metro 2033-t, hogy egy jó könyvet olvastam. A világ elviszi a hátán a botlásokat, és talán ha Glukovszkij mellett lett volna egy kellően tökös szerkesztő, aki kiveri belőle ezeket a hiányosságokat, akkor most az utóbbi évek egyik legjobb sci-fijéről beszélhetnénk. S hogy ezt nemcsak én érzem így, azt kellően bizonyítja, hogy a regény csak Oroszországban 400.000 példányban kelt el 2009-ig, illetve húsz nyelvre fordították le. Számítógépes játék is készült belőle (csak fanatikusoknak ajánlanám, annyira nem lett jó), illetve a hírek szerint tárgyalások folynak a megfilmesítéséről, valamint közeleg a következő rész is, Metro 2034 címen. Persze mi büszkék lehetünk arra, hogy míg Glukovszkij ezzel a teljesítménnyel a 2007-es Euroconon csak az Encouragement Award-ig vitte, addig a hazai sci-fi egyik alkotója ott a legjobb európai szerzőnek járó díjat kaszálhatta be.
Mindent összevetve, ajánlom mindenkinek a Metro 2033-t. Bízzunk benne, hogy a magyar nyelvű kiadás, illetve a következő rész is mihamarabb befut hozzánk.
A könyv azóta megjelent magyar kiadásban is, keressétek a nagyobb könyváruházakban, vagy azok online kínálatában.
