Mafia 2

8. Mafia 2 (2K Chezch, 2010)

A Halo 4 után megintcsak egy meglehetősen megosztó játék következik. Most tegyük félre az előítéleteinket egy kicsit, és azt, hogy mennyiben változott ez a játék a Mafia első részéhez képest. Erről oldalakon át lehetne írni, de itt most nem ez a lényeg.

A mára kultikussá vált és sok szempontból játéktörténelmi mérföldkőnek számító 2002-es Mafia folytatására 8 évet kellett várni. A kritikusok és játékosok egyaránt vegyes fogadtatásban részesítették a játékot; volt aki istenítette, volt, aki pedig egyenesen a pokolba küldte volna a fejlesztőket, amiért olyan sok tartalmat kivágtak a játékból. Egy valamiben azonban a legtöbben egyetértettek: a történet kimagasló volt. Emlékszem, valamely nagy hírnevű kritikus annak idején valahogy úgy nyilatkozott róla, mint a játéktörténelem talán legmeghatározóbb filmes/filmszerű élménye. Egyet kell, hogy értsek. Bár igaz, ami igaz, a fő történeti szál teljesítésén kívül mást nem igen csinálhattunk, azonban ha belevetettük magunkat a sztoriba, és elmerültünk benne, nem is nagyon akartunk csinálni, annyira magával ragadó, és lehengerlő volt az egész. Joggal nevezhetem a Mafia 2-őt a videójátékok Keresztapájának (remélem, ezért a kijelentésemért nem kapok csoportos megkövezést), mert gengsztertörténet ilyen színvonalon tálalva még soha nem láttam. A sztori egy percre sem ül le, fordulatokban gazdag, lebilincselő, megkapó, elgondolkodtató, és természetesen szívszorító. Ne úgy üljetek le elé játszani, hogy jaj, de jót fogok most bohóckodni, mint a GTA-ban (függetlenül attól, hogy ott a komoly sztori mellett azt is lehet), hanem úgy, hogy egy mély történetnek, mondhatni, egy interaktív filmnek akartok a részesei lenni. A Mafia 2 esetében a nyitott világ sokkal inkább körítés a filmes történethez, mintsem egy tényleges eszköz a szórakoztatásra.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!