Kopasz a gáton

A dán IO Interactive jó lóra tett, amikor 2016-ban újraindították a Hitman-sorozatot: az akkor elstartolt új trilógia volt olyan sikeres, hogy a stúdió ki tudta vásárolni saját magát tulajdonosától, a harmadik rész pedig már a megjelenésének napján visszahozta minden fejlesztési költségét. És noha a stúdió most már teljes erejével egy új trilógia létrehozásán dolgozik James Bond főszereplésével, a 47-es ügynök sorsát lezáró epizódot nem igénytelenkedték el.

„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő”, mondta egy szomorú francia alakon keresztül William Shakespeare, és valószínűleg gőze sem volt róla, hogy frappáns megállapítása az újkori Hitman-trilógiára is milyen tökéletesen illeszkedni fog. Merthogy, miként a két előd, úgy a Hitman III is egy sor kiválóan megrendezett, hatalmas területen zajló színházi előadásba dobja be a játékost, boldoguljon a nagy nyüzsgés közepette úgy, ahogy csak tud. A pályákat benépesítő, akár több száz karakter mind a maga napirendje szerint mászkál, dolgozik, nézelődik, avagy flörtöl, iszik és táncol. Testőrök követik a védett személyeket, lusta pincérek szidják főnökeiket a cigiszünet során, pizzafutár telefonál felpaprikázva a mobilvécék között, profi fotós készíti felvételeit az angolkertben, bortermelő vizsgálja idegesen az érzékeny szőlőfürtöket – és a lista a végtelenségig folytatható lenne. Mi bármelyik feladatkört átvehetjük az illető leütésével és ruhájának felvételével, így kerülve mind közelebb célpontunkhoz.

Ahogy azt az eddigi részek játékosai már jól tudják, ezekben a hatalmas jelenetekben teljesen szabadon kóricálhatunk, ott kavarva meg az előzetesen meghatározott táncrendet, ahol csak akarjuk. Célpontunkra a hatalmas helyszínek bármelyikén lecsaphatunk, és csak rajtunk múlik, hogy mennyire kifinomult, mennyire komplex megoldást választunk az akcióhoz. Patkánymérget csempésznél az illető poharába, majd a vécében, kíváncsi szemek nélkül végeznél az öklendező szerencsétlennel? Hajrá! Miután egy antik szőlőpréshez csaltad az áldozatot, „véletlenül” beindítod a szerkezetet? Nem egyszerű, de lehetséges. Daruval óriási betontömböt ejtenél az illetőre? Lelöknéd egy felhőkarcoló tetejéről? Halálos mérgű gombát morzsolnál a pizzájára? Áramütés, fagyasztóba zárás, robbanó golflabda, csillár-a-fejre, vagy vonatablakon kilökés lenne a legszimpatikusabb megoldás? Jó eséllyel működni fog mind. Esetleg ilyesféle képzelőerő nélkül garottot, levélbontó kést, netán unikornisszarvat használnál? Netán, horribile dictu, mesterlövész-puskához nyúlnál, mint egy közönséges gyilkos? A megoldások tárháza óriási, és minden pálya jónéhány egyedi lehetőséget kínál fel.

Persze eleinte nem minden megoldás jöhet szóba: amikor először vágunk neki valamelyik szintnek, az lényegében csak egy ismerkedés – még akkor is, ha esetleg sikerül is a küldetés. E nekifutás során igen gyakori, hogy rábukkanunk egy ravasz megoldásra – közvetlenül azt követően, hogy puszta erővel, valami tufa módszerrel megoldottuk a helyzetet. Megannyi álruha és így bejárható terület is kimaradhat, arról nem is szólva, hogy e próbálkozás során még csak magunkra számíthatunk. Amint második-harmadik, valószínűleg egyre ravaszabb nekifutások során egyre jobban kiismerjük a hatalmas területet, leendő áldozataink napirendjét, és persze a sok száz egyéb karakter viselkedését, úgy tudunk egyre nyakatekertebb megoldásokat választani. Már csak azért is, mert a 47-es ügynök nem csak önmagában lép szinteket, de minden pályához kapcsolódva helyismerete is fejlődik. Ez pedig kézzelfogható haszonnal jár: magasabb szinteken eszközöket és fegyvereket csempésznek be kollégái, lehetővé válik, hogy más startpozícióból induljon, hogy rögtön valami hatékony álruhával kezdjen. Így aztán hiába teljesítjük ugyanazt a pályát többször is, hiába csöppenünk ismételten ugyanabba a színdarabba, egyre hatékonyabban és mindig friss lehetőségek birtokában tudunk tevékenykedni.

A három nehézségi fokozat között óriási különbségek vannak: könnyű szinten nincsenek kamerák, ráadásul szinte garantált, hogy minden kézitusát villámgyorsan megnyerünk. Nehéz fokozaton viszont már semmiféle mesterséges segítséget nem kapunk, ráadásul minden karakter hallása hirtelen ragadozószerűvé válik, így nem lehet szép sorban leszedegetni az egymás mögött baktató figurákat. Aztán, amikor már ez a kihívás sem elég, akkor jöhetnek a mesterségesen megnehezített próbálkozások: külön díjazza a program, ha klasszikus öltönyünket nem cseréljük le – és azt is, ha teljesen észrevétlenül végezzük el feladatunkat. És ha még ez sem elég, hát ott vannak az Escalation variációk: ezek során az eredeti pályákon új célpontokat és új feltételeket kapunk – például meghatározott módon, netán az előírt ruházatot viselve kell lecsapni.

Világturné utoljára?

A Hitman III összesen hat pályát kínál, no meg egy ezeket lazán összekötő borzasztó klisés és melodramatikus történetet. Bár nyilván van néhány helyszín-specifikus eszköz is, az egyetlen általánosan használható kütyü a fényképezőgépünkbe épített hackelő-szkennelő berendezés. Lényeges előrelépések az előző két részhez képest nincsenek, sőt, még az előd multiplayer-lehetőségeit is kigyomlálták – ráadásul az oktatómód is pontosan ugyanaz, mint amit már kétszer láttunk. Nem hiszem, hogy túlzás lenne igazi folytatás helyett méretes kiegészítőnek nevezni – ezt nem szidalomképp mondom, de tényleg csak arról van szó, hogy a kopasz ügynök hat újabb vidéken kerül bevetésre.

Szerencsére a pályák átlagos színvonalával nincs gond: noha a második rész versenypályás küldetésének izgalmát egyik sem tudta elérni, az argentin és az angol helyszín is bekerült személyes toplistámba. Előbbi elsősorban azért, mert kiválóan hozza a Bond-hangulatot: egy gonosz alak főhadiszállásán rendezett elegáns bált látogatunk meg, ahol, miközben két célpontra is vadászunk, egy hölgyet is meg kell védelmeznünk az életére törőktől. Az erődként védett ház alatt bortermelő üzem található, ami elképesztően gonosz akciókra ad lehetőséget – a már említett szőlőprés is itt található például… Dartmoor, az ódon angol kúria is emlékezetes; igaz, csak akkor, ha a megfelelő álruhát használjuk. Bár a kertésztől a biztonsági őrökön át a komornyikig sokféle ruhát ölthetünk magunkra, a legszórakoztatóbb, ha a Londonból érkezett magándetektívet suvasztjuk ládába, és az ő nevében járunk el. Merthogy a kastélyban gyilkosság történt, és bizony ki lehet deríteni, hogy ki volt a tettes – kihallgathatjuk az irritáló családtagokat, nyomok után kutatva feldúlhatjuk szobáikat, és még a ház rejtett folyosóit is megtalálhatjuk. Amikor pedig megvan a tettes, hát a vádat eredeti célpontunknak kell megmagyarázni – amit egy ravasz gyilkos nyilván ki is használ.

Efféle sztorikból majd’ minden pályán akad néhány, de messze ez a legérdekesebb – a többi általában csak a jól védett helyszínekre való bejutásban, esetleg egy különösen nyakatekert gyilkosság elkövetésében segíti a pályát még nem ismerő játékost. A kivételt a vonatos pálya jelenti – ez lényegében az antitézise mindennek, amiről ez a trilógia szól: hatalmas, nyílt terület helyett szépen végig kell baktatni egy sor vasúti kocsin, váltogatva az egyre újabb viseletek között, ügyelve rá, hogy elosonjunk a minket még álcánk ellenére is felismerő fegyveresek háta mögött. Rövid, lineáris és nem ad teret a kreativitásnak – nem hagy jó szájízt maga mögött ez a pálya…

A fennmaradó három szint közel sem ilyen rossz, ráadásul mind eltérő viselkedést és tempót vár el tőlünk – amit persze egy ilyen játékban akár figyelmen kívül is hagyhatunk. Berlin közelében például egy elhagyatott gyárépületben rendezett rave-party adja a hátteret, itt kell beazonosítanunk, majd levadásznunk öt ellenséges ügynököt. Ez a helyszín az improvizatív agresszióról szól, a gyors döntésekről – és a látványos megoldásokról. DJ-nek öltözve a pirotechnikával nyírhatjuk ki az egyik gonoszt, de a mérgezett pizza kiszállítása is tökéletesen működik. A dubai szálloda elegáns megnyitója elsőre kicsit fantáziátlannak tűnt, még a nyilvánvaló Mission Impossible-ihletés mellett is – de a helyszín teljes felderítése rengeteg izgalmas területet biztosít, főleg a vendégek szeme elől rejtett személyzeti zónákban. A Kínában, Chongqingben játszódó küldetéstől sokkal többet vártam – de egy igen szórakoztató orgyilkossági módot azért csak találtam itt, amikor egy kísérleti tesztalany kék köntösét öltöttem magamra…

Hat pálya, amiből kettő nagyszerű, három jó, egy pedig a pocsék besorolást kapja tőlem – mindez az elődökből már jól ismert kifinomult, élvezetes játékmenet kíséretében. A megvalósítás most is példás (a menüket leszámítva), és PS4-en most VR-támogatás is van. Aki azonban nagyobb előrelépésre számítana, kicsit mindenképp csalódni fog, még akkor is, ha amúgy jól szórakozik majd a küldetésekkel. És bár utaltam rá korábban is, most még egyszer elmondom: ez a Hitman-trilógia azoknak fog bejönni, akik szeretnek egy-egy pályára akár tízszer is visszatérni, mindig új lehetőségeket keresni – azoknak, akik hajlandók nekimenni egy-egy puzzle-nek kicsit más felállásban sokadszorra is, aki képes egy egyórás misszióval akár húsz órát is eltölteni. Aki nem szeret így kísérletezgetni, hanem inkább végigjátszik egy játékot, majd ugrik a következőre, annak vélhetően kevés lesz az, amit egyetlen nekifutás során a Hitman III szintjei biztosítanak. Az első új Hitman epizodikus játékként jelent meg, így ott szükséges volt a játékidőt így elnyújtani – itt már kevésbé indokolható ez. Ha azonban az eddigi részek is tetszettek, ez is kiváló szórakozást fog nyújtani – hiszen mindent egybevetve pont olyan jó, mint a korábbi részek.

A Hitman III PC-re, Switch-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. A játék utóbbi két verziója játszható az újabb konzolokon is. A játék elérhető Google Stadián is.

Pro:

• Dartmoor és Mendoza a sorozat legjobbjai között vannak;
• öt hatalmas, változatosan újrajátszható pálya;
• érdekes minisztorik és extrém gyilkolási módok a küldetések alatt.

Kontra:

• Lényegében egy pályagyűjtemény;
• A vonatos pálya kifejezetten rossz;
• Nevetséges sztori.

80

Grath