A szerelem játéktörténelmet ír
Mindenki tudja, hogy miként kezdődött a japán szerepjátékok története: 1986-ban megjelent a Dragon Quest, egy évre rá az első Final Fantasy, és innen nyílegyenesen vezetett az út a mai napig, a több évtizede sikeres megasorozatokig. Ez köztudott. És mint minden köztudott dolog, ez a sztori sem követi a tényeket teljesen szorosan. Mert ugye mi ihlette az első Dragon Questet? Néhány anime mellett a házilagosan fordított és terjesztett első kiadású D&D, az eltéveszthetetlenül nyugati első Ultima-trilógia, illetve – elsősorban Yuji Horii designer esetében – a Wizardry-széria első, legendásan otrombán japánra fordított részei. De hiába az ihlet, hiába a vágy, hogy valami hasonlót hozzunk létre, ha hiányzik a pénzemberek – esetünkben az Enix vezetőségének – támogatása. Kellett valami, kellett egy első szikra, aminek hatására a japán fejlesztők megkapták az esélyt e korai szerepjátékok megalkotására – és ez a szikra, mint majdnem mindig a világtörténelemben, egy fiatal, gyönyörű nő volt.
Mert ha Henk Rogers nem követi barátnőjét különösebb tervek nélkül a Hawaii-i egyetem elvégzését követően annak otthonába, Tokióba, sosem kezd el hiányozni neki az iskolai szerepjátszó kör. És ha ez nem történik meg, valószínűleg sosem dönt úgy, hogy feláldozza minden megtakarított pénzét, és így nem vesz közel tízezer dollárnyi jenért egy NEC-8801 típusú PC-t. És ugye tisztán következik, hogy e nélkül a cselekedet nélkül sosem írja meg – különösebb programozói tapasztalatok, vagy mondjuk japántudás nélkül – a The Black Onyx-ot. És ha így hozta volna az élet, hát most azt mondhatnánk, hogy tényleg Dragon Quest volt az első sikeres, Japánban készített szerepjáték. De hát Henk ment, vásárolt, megírt, és ezzel elég rendesen beleszólt a japán játéktörténelem alakulásába.
Az alkotó Henk Rogers ma, a Black Onyx NES-kiadását díszítő gyönyörű – és a játékhoz nyomokban sem kapcsolódó – festmény előtt.
A ’80-as évek elején Amerikában a papír-kocka szerepjátékok megkezdték a terjeszkedést a digitális térbe – a legelső egyetemi számítógépeken a Rogue terjedt el futótűz-szerűen, az otthoni Apple és Commodore gépeken pedig az Ultima és a Wizardry szériák első tagjai fogytak jól. Mindez azonban szinte teljességgel hiányzott Japánból, ahová a Dungeons & Dragons is csak 1985-ben jutott el hivatalosan. A stílus azért persze létezett, csak épp ma már elképzelhetetlen mértékben szűk kör számára volt vonzó és érdekes. A japán gyártású RPG-k királya e korszakban a Koei volt, a legelső japán szerepjáték – mai értelemben vett jRPG-nek ezeket azért a Dragon Quest-ig nem nevezném – a The Dragon & Princess volt, ami 1982 legvégén jelent meg, vagyis kevesebb, mint másfél évvel az Ultima (1981. június) és a Wizardry (1981. szeptember) megjelenését követően. Az ezt követő egy évben, vagyis a The Black Onyx premierjéig legalább további 10 számítógépes szerepjáték jelent meg japánul, általában a Koei, a Falcom és a Pony Canyon gondozásában. Ezek mellett három további játék is a boltokba került, de ezek – Telengard, Voyager, Fortress of the Witch King – amerikai programok lokalizációi voltak, meglepő módon egy Starcraft nevű apró japán cég kiadásában. Nevükre már azért is emlékeznek kevesen, mert viharosan sikertelen volt mindegyik, a legtöbb az ezerpéldányos eladást sem érte meg. Az unatkozó Henk Rogers éppen ezért döntött egy szerepjáték megalkotása mellett: konkurenciája nem nagyon volt az országban (ő legalábbis nem találkozott ezekkel a korai japán próbálkozásokkal), és úgy gondolta, hogy ez majd önmagában meghozza a sikert.
A NEC-8801 akkori viszonylatban erős gépnek számított, ám Henk programozói tudás nélkül hónapokat töltött az ismerkedéssel: az 1982-ben megvásárolt géppel a konkrét fejlesztést csak 1983 tavaszán kezdte el. A The Black Onyx végül kilenc hónap alatt készült el, és gyakorlatilag egyszemélyes munka volt – igaz, a japán szövegeket Henk felesége (igen, sikerült meghódítani a hölgyet) írta, a tesztelést pedig néhány egyetemista haverja mellett testvére végezte.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
