Véresen komoly?
„Csináljunk egy igazi horrorjátékot! Lovecrafti hangulattal, sötét, véres sztorival, démonokkal és varázslókkal!” Valahogy így indult a nagyszerű FPS, a Blood fejlesztése. Az előbbi szavak Nick Newhard szájából hangzottak el, aki néhány évnyi edutainment fejlesztés után végül a sokadik, éjszakába nyúló Doom-multiplayer hatására mondott fel, hogy végre valami olyan programon dolgozhasson, amellyel ő maga is önszántából játszana. Parányi, csak négy főből álló cége a Q Studios nevet kapta, míg a program a kezdetekben a rendkívül fantáziadús Horror 3D kódnéven futott. Terjesztőnek igen hamar sikerült megnyerniük a 3D Realms stúdiót, amely akkoriban nem csak a végül hatalmas sikert arató Duke Nukem 3D-n dolgozott, de a licencelhető (ez forradalmi ötlet volt akkoriban) Build grafikus motoron is. Természetesen a 3D Realms ezt is biztosította a srácoknak, az anyagi és későbbi marketinges támogatás mellé – és a játék készítésébe is csak annyit szólt bele George Broussard, hogy „jó lenne humorral feldobni az egészet”.
Az első pályán nem csak mi kelünk ki a sírból
A Horror 3D fejlesztése 1994 legvégén indult Nick szüleinek nappalijában, de egy éven belül sokkal professzionálisabb környezetbe kerültek: egykori haverjai, élükön Jason Hallal egy tőkeerősebb céget alapítottak, amely a jól hangzó Monolith nevet viselte. Ők tettek ajánlatot a Q Studios-nak, amit a fiatal srácok azonnal elfogadtak, így a Q beleolvadt a Monolith-ba, visszafizették a 3D Realms-nek az addig kapott támogatást, és újult erővel, immár egy igazi irodaházban folytatták a munkálatokat a játékon, amelynek akkor már megvolt a végleges neve. A Blood azonban véges-végig George Broussard korai tanácsa alapján készült: bár a történet váza megmaradt az eredeti, gonosz horrorsztorinak, a fegyverek, az ellenfelek, a pályák mind-mind egészséges mértékű humor-injekciót kaptak. És micsoda szerencse ez; a korszak megszámlálhatatlan FPS-e közül minőségi helyszíneivel, emlékezetes fegyvereivel és változatos ellenfeleivel a Blood könnyedén kiemelkedett.
Caleb a beltéri dekorációban is profi
A háttérsztorit meglepő módon nem egyszerűen egy képernyőnyi szövegből ismertük meg, mint a legtöbb hasonló játékban: a Monolith egy meglepően hosszú, teljes egészében szinkronizált intrót készített. Igaz, mai szemmel élvezhetetlenül néz ki, de a lényeg azért kiderül belőle: egy démonimádó szekta, a Kabal egy emlékezetes gyűlésén kapcsolódunk be az eseményekbe. Az elfeledett isten, akinek a tiszteletére összegyűlt a jónép a Tchernobog nevet viseli, aki a szokásosnál is sötétebb hangulatban fogadja híveit. Mondjuk is ki: egy szóval halálra ítéli mind a négy tábornokát, és bizony ez egy mágikus szó, még hősünknek, Calebnek sincs elég hatalma az ellenálláshoz. Ásó, kapa, nagyharang, kalandunk még azelőtt csúf véget ér, hogy egyáltalán elindulhatna…
Noha nincs meg fegyverünk minden foga, gargoyle-fegyelmezésre így is tökéletes
Illetve természetesen nem, hiszen Tchernobog emberei egy piszkosul nagy hibát követtek el: Caleb testét egy szimpla szarkofágban helyezték el, savfürdő, lávakamra vagy disznóhízlalda helyett. Calebnek alig néhány évtizedre van szüksége a regenerációhoz, és 1928-ban egy baljóslatú éjszakán elő is mászik sírjából. A legendás „I live… AGAIN!” mondat meg is teremti a hangulatot, felmarkoljuk a közeli falnak támasztott vasvillát, némi rejtett dinamitért megböködjük az egyik sírkövet, és megyünk is bosszút állni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
