Ágyúval verébre (és vérebre)
Ez a bosszúhadjárat négy hosszú fejezetet ölel fel, mindegyikben egy teljes rejtett pályával, illetve egy záró főellenséggel. Az első fejezetben Caleb egykori barátnőjét, Opheliát keresi, aki anno túlélte Tchernobog hisztis éjszakáját, igaz, ezzel nem feltétlenül járt jól, hisz az eltelt éveket egy Cheogh nevű gargoyle fogságában töltötte. Természetesen Cheogh nem ússza meg élve a találkozót (igaz, Ophelia sem), és mehetünk tovább, ezúttal északra, az örök hó és a titkos járatokat rejtő beltéri úszómedencék hazájába. Itt haragunkat egy Shial nevű óriáspókon tölthetjük ki, aki az elmúlt éveket egy másik kollégánk egrecíroztatásával múlatta. Igaz, Ishmael nem volt olyan közeli cimbora, mint a jóval szemrevalóbb Ophelia, így hiába menthetnénk meg, Caleb úgy dönt, hogy sokkal hasznosabb lesz kitépni a szívét és felszürcsölni az abban rejlő vért. Két főellenség letudva, jöhet a harmadik, mégpedig Cerberus, aki a róla szóló megannyi legendával ellentétben igazából Franciaországban rejtőzik egy borospince alatti ősi járatkomplexumban. Egy gátrobbantást követően jutunk el a nagy kutya lávával teli fészkébe, ahol a nagy nehezen legyőzött bestia gyomrát bombákkal töltjük meg. Caleb láthatóan tanult saját szerencséjéből, és nem akarja elkövetni azt a hibát, hogy ellenfeleit szinte tökéletes állapotban temeti el…
Kedves barátnőnk, itt még függőleges állapotban
A negyedik fejezet – és a játék – természetesen ott ér véget, ahol az induló animáció játszódott: Tchernobog főhadiszállásán. Ide egy elég vad út vezet, az egyik pálya például egy elhagyatott klotyóból nyílik, az utolsó előtti szint pedig – az In The Flesh nevet szó szerint véve – valami istentelen bestia belső szervei között vezet. Caleb itt a beleken át keveredik el végül a Tchernobog otthonát rejtő szívig. A végső összecsapás sok extrát nem kínál: ha a játékos spórolt a skulóval a legnagyobb fegyverekhez, nem lesz gondja, ha nem, akkor bizony csak a sűrű quick save segíthet rajta.
Az ön- és közveszélyesség szótári illusztrációja
A Blood már viszonylag összetett sztorijával is kitűnt a kor játékai közül, hát még azzal, ahogy mindez elő volt adva. A tálaláshoz tartozik a pályák felépítése, korát megelőző organikus vezetése is, ami szintén mesteri volt a játékban. Nem csoda, hisz Jay Wilson, a Diablo 3 fejlesztésének első vezetője volt a pályatervezők parancsnoka. A korszak FPS-eiben általában minden logika nélkül követték egymást a helyszínek, a Blood azonban szakított ezzel, és minden pályából logikusan nyílt a következő. Az első fejezet például természetesen a temetőben indul, majd miután elverekedtük magunkat a hatalmas pályaudvarra, felszállunk a Fantom Expresszre. Ezt éppen egy őrült karnevál mellett sikerül kisiklatni, ahonnan Kabal-templomok egész tömege következik. Noha így leírva talán ez sem tűnik túl logikusnak, az a tény, hogy például a démoni cirkuszhoz vezető pálya a kisiklott vonatszerelvénynél indul, forradalmi volt 1997-ben.
Ennyi koszorú kevés lesz, ha így folytatjuk
Persze mindez csak a körítés, az igazán fontos dolog az FPS-ekben, hogy mit lehet lelőni, és milyen eszközzel. Szerencsére a Blood e két téren – főként az utóbbiban – is remekel, ritkán látni olyan arzenált, amit itt összehoztak. Már az alap közelharci fegyver is egyedibb a megszokottnál: vasvilla az első eszközünk. A korai fegyverek közül mindenképp meg kell említeni a gránátot helyettesítő dinamit-köteget, ami ugyan inkább volt önveszélyes, mintsem precíziós vadászeszköz, sokkal hangulatosabb volt, mint egy szimpla repeszgránát. Vagy ott van a helyzetjelző rakétákat eregető pisztoly, amit természetesen eredeti funkciójától eltérő módon vetünk be, öngyulladó lövedékekkel változtatva fáklyává ellenfeleinket.
A későbbi fejezetekben már előkerül pár durvább cucc is, így a napalmvető és a Tesla-ágyú is hozza majd a frászt ellenfeleinkre. A két legmókásabb eszköz azonban mindenképp a voodoo baba, illetve az életlopó bot. Az előbbi a voodoo-szabályzat felrúgásával bármiféle körömdarab nélkül, egyszerű rámutatással működik: döföd a tűt, szenved a bestia. Hatótávolsága végtelen, a páncélok nem zavarják – viszont ha épp nincs ellenfél a képernyőn, akkor Caleb, istengyilkoshoz igencsak méltatlanul bénáskodva magát böki meg a tűvel. Az életlopó bot nevéhez méltóan dolgozik: ha egy élőlényt találunk el rikító sárga lövedékeivel, akkor az szinte azonnal elpatkol, mi pedig gyógyulunk. Különleges tulajdonsága a fegyvernek, hogy lőszer nélkül is működik, igaz, ekkor vámpír-vonásai megfordulnak: előbb páncélunk, majd életerőnk leszívásával olajozza metaforikus fogaskerekeit.
Minden idők egyik legjobb játékbeli shotgunja!
Szintén tovább növeli a mészárlás élvezeti fokát az, hogy minden fegyvernek (leszámítva a vasvillát) van egy másodlagos tüzelési módja is. Igaz, ezek nem feltétlenül jelentenek extra taktikai lehetőségeket is, inkább csak nagyobb sebzést vagy méretesebb hatóterületet, persze általában extra lőszermennyiség felhasználásával. Ezt hibának semmiképp nem mondanám, hisz a Blood e téren is az elsők közé tartozik – ráadásul néha azért jól jött ez a rendszer. A voodoo-baba alternatív tüzelési módban amolyan BFG-utánzatként az egész képernyőt megtisztítja ellenfelektől; a Tommy-gun maffiózós stílusban, ide-oda csapódva lövi ki villámgyorsan a tárat; a shotgun pedig igencsak kielégítő módon mindkét csövét egyszerre süti el, megfelelő célratartás esetén vérgejzírrel jutalmazva minket.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
