Szimbiózis

Ha sikerül városlakóinkkal elpusztíttatni minden fészket az adott birodalomban (általában az utolsóért valami külön feladatot is végre kell hajtani), akkor következhet a fejezetet záró akciórész. Ez ugyanabban a mederben zajlik, mint az első: platformrészek, csapdák, szörnyek, akiket karddal és mágiával küzdünk le. Ha sikerül legyőzni a második főellenfelet is – Fillmore-ban ez egy minotaurusz, de később lesz például egy ördögi lábasfejű is – akkor az adott ország végleg felszabadult, egy másik pedig megnyílik. Ugyan akár azonnal tovább is vonulhatunk az új területre, ha szeretnénk mindent kihozni a játékból, érdemes visszanézni a régi területekre is, hisz mindig van javítani ezt-azt a városokon.

Az ActRaiser egyik legjobb, és sajnos még a kézikönyvben sem igazán reklámozott vonása az, hogy az akció- és szimulációs részek igen durva szimbiózisban állnak egymással. Az akciórészekben nyújtott jó teljesítmény – azaz a magas pontszám elérése – például direkt kihatással van arra, hogy az adott városban legfeljebb hányan tudnak letelepedni. (Ezt a számot az amúgy meglehetősen egyszerű játékban meglepően sok faktort figyelemben tartva kalkulálja ki a program.) A magas lakószám elérése pedig azért fontos, mert a szintlépés ehhez, és nem a klasszikus szörnyirtáshoz kötődik. A fejlődés pedig fontos lesz, hisz életerőnk növelése létfontosságú; nem csak puttónk lesz még veszélyesebb égi ragadozó ettől, de az oldalra scrollozó akciórészekben is megkapjuk ugyanezeket a bónuszokat. Ráadásul a városépítés során talált ereklyéket is felhasználhatjuk, így taníthatunk meg mágiákat lovagunknak (összesen négy ilyen van a játékban, a legerősebbet már a második zónában elsajátíthatjuk), vagy adhatunk erősebb íjat az angyalkának. És hogy még kacifántosabb legyen az útvonalunk, általában minden későbbi pályán találunk egy-két olyan dolgot, amit valami másik területen kell elhasználnunk valami extra jutalom érdekében.

Noha az ActRaiser nem rágja szánkba történetét, elég nehéz nem észrevenni, hogy a játék az eltérő mitológiák mítoszait dolgozza fel. Fillmore ugye minotaurusszal és labirintusra emlékeztető második akciófejezetével egyértelműen a görög legendákra épít, Kasandora pedig még akkor is azonnal felismerhető Egyiptom lenne, ha a főellenség nem egy fáraó-maszk lenne. De ugyanígy, a fagyos Northwall a világfával nyilvánvalóan a viking mondákra épít, a tengukkal és vulkánokkal teli trópusi vidék pedig természetesen Japán déli részének szigetvilágát mutatja be kicsit fantasy-sra vett formában. A zónánként eltérő veszélyek ihletője is felismerhető általában, legyen szó bibliai járványról, agresszív, betolakodó rivális vallásról, vagy maszkos démonseregletről. A mellékküldetések nagy része is e központi veszélyekhez kapcsolódik, de néha kapunk egy-egy meglepően emberközeli feladatot is – egyszer például egy haldokló katona vágyik arra, hogy imádott istene megsirassa, amit egy esővarázslattal meg is tehetünk. Megdöbbentően szívhez szóló pillanat ez, hát még ha hozzávesszük, hogy a játék csaknem negyedszázada jelent meg, amikor az ilyesmi még ritkább volt, mint ma. Több ilyen érdekes helyzet is akad, egyszer például egyik papunkról derül ki, hogy irántunk való tiszteletből őrizget egy életerő-növelő ereklyét – rajtunk múlik, hogy egy villámcsapással felgyújtjuk saját templomunkat, és elvesszük tőle a cuccot (és ezzel megtörjük hitét a mindenható jóságában), avagy ráhagyjuk a dolgot.

A játék lényege Fillmore felszabadítása és metropolisszá növelése után nem alakul át, a következő öt birodalom csak apróságokban tud változni. Egyszer a mocsár, másszor a fagy, vagy épp a sivatagi klíma tesz be a gyors városnövelési terveknek, és persze a civilekre leső rondaságok is egyre agresszívabbak lesznek. Az akciórészek is nehezednek: minden pálya hosszabb és aljasabb kicsivel, mint az azt megelőző. Szerencsére a korszakban szokatlan kedvesség, a végtelen folytatási lehetőség miatt előbb-utóbb még emulátoros gyorsmentések nélkül is átvergődik ezeken az ember – főleg, ha a városokat tényleg nagyra hizlalta, és megkeresgélte a plusz varázslati lehetőségeket kínáló tárgyakat is. Sajnos a játék végkifejletét már nehezebb lesz megtekinteni, hisz a hat városépítés és az összesen 12 akciórész után következik a végső szint. Ez sajnos a 8-bites hagyományok egyik leggyűlöltebbikét vonultatja fel: jön a boss rush, azaz a hat korábbi zónazáró főellenfél sorozatban, bármiféle pihenési, gyógyulási lehetőség nélkül. És ezt követően érkezik csak meg az igazi főellenség, Tanzra, természetesen alakváltással, két fázissal. Az első forma még viszonylag könnyű (főleg, mert kardunk itt erősebb), a második azonban már botrányosan nehéz, hisz mivel amire idáig eljutunk, nem sok életerőnk, varázslatunk marad.

A végigjátszást követően megnyílik a Professional játékmód (pontosan elérhetővé válik, ha a New Game opción Select + A-t nyomunk), ami gyakorlatilag az akciórészek egybefűzött változata, bármilyen mitológiai beütésű Sim City nélkül. Ráadásként itt már megkapjuk az eredeti japán nehézségi fokozatot, vagyis vért fogunk izzadni minden főellenfél legyőzéséért…

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!