For Honor teszt (Xbox One)

Előre a dicsőségért

Újabb nagy dobással jelentkezett a Ubisoft a For Honor képében. Sok minden miatt lehet kritizálni a francia kiadót, de az biztos, hogy olyan mennyiségben szállítják a nagy költségvetésű, hosszú távra berendezett játékaikat, mint szinte senki az iparágban. Elég, ha a Divisiont, a legutóbbi Rainbow Sixet, a Far Cry vagy a Watch Dogs sorozatot említjük, míg hamarosan a Ghost Recon is visszatér egy tipikusan „ubis”, nyílt világú akciójátékban. Most pedig itt a középkori harcosokat felvonultató játékuk, ami nemcsak több szempontból is szakít a bevált (és valljuk be, sokak által már unott) recepttel, de egy egészen új stílust honosít meg a kiadó palettáján.

For Honor Xbox One

Bemutatása óta kicsit furcsa, megfoghatatlan atmoszféra lengte körül a For Honort, ami egyszerre tűnt külső nézetes kaszabolós akciójátéknak, multiplayerre kihegyezett e-sport újoncnak, és epikus középkori kalandnak. A végeredmény egy furcsa hibrid lett, ami helyenként kiválóan működik, helyenként nem annyira, és ha szigorúan a játékmenetét nézzük, akkor – bármennyire is furán hangzik – leginkább a verekedős játékok közé helyezhető el. Harcrendszere ugyanis egyértelműen az egy-egy elleni összecsapásokra, párbajokra, a védekezés és az ellentámadás szerepkörére lett felfűzve. Jól látszik, hogy a fejlesztők ebből a „magból” indultak ki, és erre építették rá héjanként a játék további rétegeit.

Az egyjátékos kampány három nép, a lovagok, a vikingek és a szamurájok történetét meséli el, ebben a sorrendben. Ez összesen tizennyolc (háromszor hat) küldetést jelent, melyek során megismerhetjük, hogyan mozgatja a szálakat Apollyon, a háború-mániás hadvezér, és hogyan ugrasztja egymásnak a kasztokat. Komoly drámára azonban ne számítson senki: a kampány minden részéről lerí, hogy a multiplayer módok elemeiből fércelték össze, és azon túl, hogy nagyon rövid, tulajdonképpen csak egyfajta gyakorlásként szolgál, hiszen majd’ minden karaktert irányítunk benne. Hiába elképesztően szép a játék, ha a szereplők jellegtelenek, a párbeszédek nagyon laposak, a cselekmény pedig kimerül nagyjából abban, hogy „azért háborúzunk, hogy háborúzzunk”.

For Honor Xbox One

Apollyon rögeszméje, hogy a békés népek csak birkák, és valójában mindenkinek jót tenne a folyamatos háború, mert akkor előjönnek a farkasok. Ezt az analógiát legalább ötször elmondja a kampány során, és ebben ki is merült a forgatókönyvírók fantáziája. A három fejezet között vannak átkötések, de a cselekmény annyira egyszerű (a lovagok kifosztják a vikingeket, ezért azok kifosztják a szamurájokat, akik rájönnek, hogy a lovagok az igazi ellenségek), hogy szóra sem érdemes. Mindhárom fejezet ugyanúgy zajlik: belső konfliktus, aztán az ellenség lerohanása. Az átvezetők iszonyú látványosak, már csak ezek miatt is megéri végigjátszani, és a fejlesztők mentségére legyen mondva, többnyire nem a multiplayer pályákat használták, hanem egyedi, gyönyörű helyszíneket hoztak létre. Mégis elmondható, hogy a For Honor kampánya nem a játék lényegét képezi.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények