Final Fantasy VII Remake teszt

Évtizedek óta követelik a rajongók a világ egyik legikonikusabb játékának felújítását, és a Square Enix mostanra készült el azzal. Illetve a nyitófejezet újjáalkotásával – lássuk, mennyit ér ez a darabka

Party like it’s 2020!

Amennyiben valaki kedvelte az eredeti játékot, annak remek hírem van: a karakterek sokkal emberközelibbé, kedvelhetőbbé váltak. Cloud morcosságát Jessie, Tifa és Aerith hamar megtörik, és Barret iskomoly karakterfejlődésen megy át a nehézségek során. Itt kell megjegyeznem, hogy az angol szinkron parádés lett – sokkal jobb, mint a japán, ami mindenképpen meglepetés volt. A stáblista alapján a Remake-be közel 60 külső stúdió dolgozott be, nagy részük az átvezető jelenetekbe besegítve, és a végleges termék alapján ez érthető is. Parádésan kidolgozott, akciódús, kiváló arcmimikával ellátott videók tömege van a játékban, ami rengeteget tesz hozzá a karakterek személyiségének megismeréséhez.

De nem csak a szinkron és a sok átvezető videó teszi ki a Final Fantasy VII modern vonásait – a harcrendszer például teljesen átalakult, és az új megoldás a Kingdom Heartsok, illetve a Final Fantasy XIII és XV legjobb vonásait egyesítve a sorozat talán legélvezetesebb csatáit hozza. Az új rendszer teljesen valós időben fut, és mindig egy karaktert irányítunk az ütközetekben. A szimpla ütések és a karakterenként eltérő speciális támadás (Barretnél egy nagy lövés, Cloudnál egy jóval agresszívabb harci stílus) bármikor használhatók, de minden más akcióhoz egy egységnyi ATB-mércére lesz szükség. Ez ugyan csigalassúsággal nő magától is, de elsősorban a támadásokkal tölthetjük – így aztán muszáj agresszívan viselkedni. Néha idegesítő, hogy nem szimplán a speciális támadások és varázslatok, de még a tárgyhasználat is ATB-t igényel, de ezt hamar megszokja az ember, és onnantól kezdve csak a változatos ellenfelek elleni, olykor igen taktikus küzdelmekre koncentrál.

Az első órákban sokat trükközni még nem kell, de aztán – nagyjából a második Avalanche-akciótól kezdve –jönnek az egyre komplexebb képességekkel és ellenállásokkal bíró ellenfelek, no meg a néha pokoli brutális főellenfelek, és a szimpla gombnyomogatós csatázgatás hirtelen óvatos, karakterkombinálós, izzasztó élet-halál harccá válik.(A végigjátszás utáni Hard fokozaton már nincs tárgyhasználat, így nem lehet MP-t tölteni vagy a klasszikus Phoenix Down tárggyal feltámasztani, ami egy extra szintet ad a taktikázásnak.) Mivel a szörnyek nagy része mindig az általunk irányított karakterre figyel, és mert a többiek maguktól nem is nagyon töltik ATB-mércéjüket, folyamatosan váltogatnunk kell a karakterek között, hogy egymást erősítve tudjanak leszámolni mindenkivel.Bár én kedvelem a körökre osztott harcrendszereket is, a Remake friss megoldásai teljesen magával ragadtak – a maga kategóriájában ez a legjobb rendszer, amit csak jRPG-ben láttam! Igaz, talán még jobb lett volna, ha a Final Fantasy XII-ben látott Gambit-rendszert is átemelik, de mivel itt láthatóan arra lett kiegyensúlyozva az egész rendszer, hogy egy ultrahatékony karakter van a csatában, a többiek pedig akkor táltosodnak meg, amikor átváltunk rájuk, érthető, hogy hőseink miért anyátlanodnak el azonnal, amikor „eleresztjük” őket.

A csaták élvezetességében természetesen óriási szerepet játszanak a varázslatok is – amelyeket itt természetesen a Matéria nevű gömbök jelképeznek. Ezeket (az amúgy folyamatosan fejlesztett) fegyvereinkbe és karvédőinkbe lehet behelyezni, és ezek is egyre erősebbé válnak. Mivel az eredetiben Midgar csak a felvezetés volt, e szakaszban anno viszonylag kevés matériát osztogatott a játék – de a Remake teljes játék, így sokkal bőkezűbbnek kellett lennie – fegyverből is legalább öt-hét van karakterenként, és Matériából is temérdek vár ránk a pályák eldugott sarkaiban, vagy egyszerűen jutalom gyanánt. Ezek közé tartoznak az idézhető lények is: többek között Ifrit és Shiva, Leviathan és Bahamutis begyűjthetők a megfelelő akciókkal–ők maguktól is tesznek-vesznek, amíg a pályán vannak, de ATB költésével manuálisan is kiadhatunk számukra igen destruktív utasításokat.

Összességében fantasztikus látványvilág ide, élvezetes harc- és fejlődési rendszerek oda, pazar szinkron és díjak esőjét kiérdemlő zene amoda, a Final Fantasy VII legnagyobb erénye az, hogy milyen fura és bátor tudott maradni. Az eredetiben is volt néhány igen meglepő dolog – egy ellenségként szolgáló ház, vagy mondjuk az a történetszál, amikor Cloudot női ruhába öltöztetve tudtuk csak becsempészni egy kéjenc házába –, és az óriási költségvetésű, egy esetleges kudarc esetén az egész cég jövőjére kiható megajátékban mindenre rátettek még egy lapáttal, büszkén felvállalva minden jó értelemben vett őrültséget.

Talán, ha nem imádnám annyira az eredeti Final Fantasy VII-et, a felújított, a lehető legjobban modernizált Remake sem kapott volna ennyire el – de meggyőződésem szerint még a témát abszolút nem ismerők számára is nagyszerű élmény lesz. A karakterek nagyszerűek, a játékmenet néhány rövid, lassabb részt leszámítva végig izgalmas, és a körítéstől a harcokig minden 2020 élmezőnyében van – hát mit lehet itt nem szeretni? A magam részéről leginkább a sokéves várakozást rühellem, ami most nyilván ránk vár – hogy mikor és hogyan fog folytatódni Cloudék története, azt egyelőre a fejlesztőkön kívül senki nem tudja. E játék alapján biztos vagyok benne, hogy minőségi lesz az is; a kérdés az, hogy mikor – és hogy aztán még hányszor kell majd megint évekig várakoznunk, mire az egész történet a kezünkben lesz…

A Final Fantasy VII Remake kizárólag PlayStation 4-re jelent meg.

Pro:

  • Csodálatos, a nosztalgia és a modernizálás közti arany középutat megtaláló remake;
  • az eredetinél sokkal kedvelhetőbb karakterek és követhetőbb sztori;
  • nagyszerű látványvilág és félelmetesen jó zenék;
  • rengeteg extra tartalom a végigjátszás utánra is

Kontra:

  • Néhány gyengébb textúra;
  • a mellékküldetések nem Witcher-szintűek.

92

Grath

Azóta történt

Előzmények