Szép régi világ
Noha a játék konkrét sztorielemeiről, a launch trailerig rejtegetett tájairól és főellenfeleiről, valamint megannyi más titkáról természetesen nem fogom lerántani a leplet, mivel mégiscsak egy kritikáról van szó, néhány dolgot azért muszáj kitárgyalni. Ilyen például a világ, a csak Lands Betweennek hívott hatalmas – egykori – birodalom története is. A halhatatlan királynőjét elveszített területet a nem-emberi örökösök hatalomért vívott szörnyű háborúja tette tönkre – az evilági és mágikus csaták nyomait máig viselő földeken pedig élőholtak, szörnyetegek és eszüket veszített emberek tengetik szörnyű napjaikat. A status quo feloldásán elsősorban a játék által Tarnished néven emlegetett átkozottak dolgoznak, bár e homályos harcosok száma folyamatosan csökken, ráadásul a legtöbben már nem is látják az isteni energia aranyszín maradványait. A kivételt természetesen karaktereink jelentik: minket még vezérel az Erdtree fénye, mi még látjuk az egykori áldást jelképező lángokat, és még egy kísérő hölgyet is kapunk, aki Marika királynő egykori koronájának – az Elden Ringnek – apró szilánkjaiért cserébe lehetővé teszi a fejlődést, a szintlépést is. Igaz, ahogy második találkozásunk során Melina megemlíti, az ő viszonya az eredeti renddel finoman szólva sem hagyományos.
Feladatunk érezhetően kevésbé absztrakt, mint a Souls-játékok (természetesen ezek közé értve a Bloodborne-t is) legtöbbjének tennivalója: meg kell szereznünk a démongyermekektől a korona náluk levő, még ilyen állapotban is óriási hatalommal rendelkező darabjait, hogy mi is nagyúrrá válhassunk. Hogy konkrétan ezt miként is kellene megvalósítani, arra viszont már csak homályos utalásokat kapunk: annyit lehet összeszedni a játék elején megszólított karakterek zavaros beszédéből, hogy a látóhatár egyik végét uraló Stormhill várkomplexum ura lehet az első célpontunk – annak mintájára pedig talán érdemes lehet a többieket más, hasonló méretű bázisok mélyén keresni? A játék a kezdeti, sietség esetén öt perc alatt is letudható területből úgy enged ki minket, hogy e tétova tippen kívül semmi más útmutatást sem ad – az Elden Ring nehézségének például rögtön ez, a szinte teljes információhiány is megágyaz. Biztos vagyok benne, hogy lesz, akinek ez rögvest elveszi a kedvét, mint ahogy arra is fogadnék, hogy milliók akadnak, akiknek pontosan ez lesz az egyik kedvenc része a játékban.
[+]
Ahogy említettem, az Elden Ring a felfedezésre és a kísérletezésre épít. A játék nem mondja ki, hogy abban a templomromban van valami érdekes, hanem hagyja, hogy a játékos maga váljon kíváncsivá arra, hogy mi lehet a düledező oszlopokkal körülvett épületben. Még csak véletlenül sem közli velünk a program, hogy a goblinok által lakott barlangrendszer mélyén, a törzsfőnökök legyőzését követően megtalálható járat hová vezet tovább, de valószínűleg mindenki elkezdi felderíteni a sötét barlangot, pusztán azért, mert furcsa, hogy nincs vége a dungeonnek a főellenfelek vesztével. Senki nem szól ránk, hogy esetleg érdemes lenne megnézni azt a kőhidat, amelyről minduntalan egy troll veti ránk magát a kastélyhoz vezető külső kapu megközelítésekor, de talán még a Souls-játékokat nem ismerőkben is felmerül a kérdés, hogy oda vajon fel lehet-e mászni, hogy rejteget-e valami titkot a ménkű nagy bestia a puszta becsapódásán túl is. A „vajon mi lehetet ott” kérdés vezeti azokat a játékosokat, akiket az Elden Ring a legjobban tud szórakoztatni – lényegében az egész játék erről szól; legalábbis a „vajon most már azt az izét le tudom győzni?” mozgatórugó mellett.
[+]
A Souls-szériát végigküzdők már ismerhetik azt a különleges módszert, ahogy a From Software designerei a küldetéseket közelítik meg – itt, ahogy a játék minden más részén is, a részletekre koncentráló játékos folyamatosan jutalmakat kap, a többiek pedig szinte azt sem veszik észre, hogy vannak egyáltalán NPC-khez kapcsolódó feladatok az Elden Ringben. Nincs menü, amely összefoglalná a különféle karakterek vágyait, nincsenek hosszas átvezető videók, ahol valaki kifejti, hogy mit és miért vár el tőlünk, és a képernyő tetején levő iránytű is csak az általunk lerakott térképjeleket mutatja, nem pedig másoktól kapott feladatainkat. (Itt azért megjegyzem, hogy egy fokozattal közérthetőbbek lettek az NPC-k, mint korábban – e téren hajszálnyit a Sekiro felé billent a mérleg nyelve, még akkor is, ha az abban látott átvezető jelenetekre és hasonlókra nem szabad számítani.)
[+]
Néha, egy-egy fontosabb ellenfél legyőzése után megnyílik valakinél egy extra párbeszéd, feltűnik egy új megvásárolható tárgy, esetleg egy párbeszéd után vörös térképbejegyzéssel gazdagodunk. Ha mázlink van, az illető egy közérthető mondattal megemlékezik erről, ha nincs akkor nekünk kell megfejteni a furcsa figurák közlendőjét. Lesznek, akik kifejezetten utálják majd, hogy a játék nem képes egyenesen, pontokba szedve, iránytűvel jelölve, menüben követhető módon közölni a különféle karakterek vágyait – és lesznek, akiket pont az ilyen titkok felismerése, megfejtése és teljesítése fog elvarázsolni. Ez vízválasztó is lehet, hiszen nem csak apróságok, esetleg egy-két tápos fegyver van ilyen rejtett utalások mögé pakolva, de az Elden Ring kifejezetten fontos, mi több, központi funkciói is – hogy mást ne mondjak, a Kerekasztal Erődje, ez a téren és időn kívül létező Tarnished-központ is ilyen. Ez a Demon’s Souls Nexusához hasonlóan gyűjti össze a fontos karaktereket, akiken keresztül a fegyverek hatékony fejlesztése, a papi varázslatok vásárlásának lehetősége, illetve egy rakat, csak később fontossá váló funkció is elérhető – ha tudjuk, hogy melyik tábortüzet kell ehhez meggyújtani, ide a játék elindítása után negyedórával is elkeveredhetünk, de ha valaki nem találja meg a hegyi ösvényt, csak a Stormhill urának legyőzése után kap belépést ide.
[+]
Bár azt talán nem is kellene hangsúlyozni, hogy az Elden Ring harcrendszere nem a vagdalkozós, csak-a-móka-kedvéért-is-váltogatom-a-fegyvereket stílusú könnyed mókáról szól, szerintem nem feltétlenül emiatt érzik majd a szériával esetleg most először találkozók, hogy bármerre is mennének, folyamatosan falakba ütköznek. Akit a teljesen szabad és teljesen támaszok nélküli felfedezés nem szórakoztat, az például biztosan kényelmetlenül érzi magát a támpontok nélküli hatalmas tájon.
Szintén nem átlagos az, ahogy az Elden Ring bemutatja világát és elmeséli történetét. Ha az ember nem kutat aktívan a felszínen látható dolgok mögött, ha nem olvassa el a tárgyak és varázslatok sokszor kacifántos leírását, ha nem nézegeti meg a festményeket és a szobrokat, és nem tűnődik el az NPC-k nem egyszer hagymázas őrületnek tűnő mondatain, lényegében semmit nem fog érteni abból, hogy mi is zajlik az egész játék hátterében. (Csendben hozzáteszem, ettől még tökéletesen működik az Elden Ring.) Bár a nyílt világnak köszönhetően az eddigi Souls-játékokban látottnál jóval több NPC-vel fogunk találkozni, és ezek mondandója hajszálnyival kevesebb metaforát és csak számukra érthető aforizmát tartalmaz, az Elden Ring és az Eldtree természetét, a Tarnished harcosok és az őket támogató hölgyek kapcsolatát, no meg lényegében az összes főellenség történetét illetően a játék csak az igazán figyelmesek számára hajlandó felfedni narratív titkait. Miért van hat ujja ennek a főellenfélnek, és ha már itt tartunk, miért babusgatott egy döglött sárkányt? Ki követi a rivalizáló csoportok és karakterek közül a lehető legtisztább módon az egykorvolt Elden Ring intelmeit – és ez egész pontosan mit is jelent számunkra? Mire utalnak az eltérő iskolájú varázslatok leírásában emlegetett dinasztiák és események? Milyen titkokat rejtenek az Altus-fennsík földalatti járatai, kik mérik össze az erejüket a Caelid Vadonság vörös kastélyában, és egész pontosan mit is oktatnak a Raya Lucaria akadémián? Kérdések, melyekre mind van felszínes, és van már-már filozófiai mélységekbe merülő, apró szilánkokból összeállítható részletes válasz is.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
