Rendszerellenség

Bár nem a Renraku vagy a Tessier-Ashpoolok valamelyik szerverközpontját kell feltörni a magyar fejlesztésű DROP-ban, nekem mégis azonnal a Shadowrun-regényekben meg a Neurománcban olvasott hackelési jelenetek villantak be a játék kipróbálásakor. A nemrég hamvaiból feltámadott MicroProse által kiadott program egy különösebben nem részletezett cyberpunk metropoliszban játszódik, ahol különféle megrendelők kérésére törünk fel számítógépes hálózatokat, méghozzá mindig kicsit más stílusban – lesz, amikor a csendes adatlopás és a láthatatlan távozás a kívánatos, de az is megtörténhet, hogy a lehető legfeltűnőbb módon kell egy digitális védelmi rendszert teljesen szétzúzni. A hackelés témáját az utóbbi években számtalan játék feldolgozta, de ezek nagy része, ha nem is a realizmusra, de legalábbis a komplex rendszermodellezésre épült – a DROP azonban másra koncentrál. Az ötperces időlimittel ellátott pályákon a gyorsaságon és a jó reflexeken van a hangsúly, és nem valami óvatos stratégia kiépítésén.

Na de lépjünk vissza egyet – a kiberdekket használó hackelés ugyan fantasztikusan hangzik regényben, meglehetősen unalmasnak bizonyul a papír-kocka szerepjátékokban, és sokszor zavaróan (vagy ízléstől függően: örvendetesen) komplex az erre koncentráló videojátékokban. A DROP arra épít, hogy rövidke küldetései annyira sűrűek, hogy az embernek egyszerűen nincs ideje hiányolni az összetettebb dolgokat. Ez szerintem teljesen rendben is van: akinek valami komplexebb játékra lenne szüksége ebből a miniműfajból, annak ott van a parancssorokkal dolgozó Midnight Protocol, vagy akár a stílus klasszikusa, a terminálon keresztüli „munkát” imitáló Hacknet. Ezekhez viszonyítva a DROP már-már akciójáték, ahol minden szervertörés, adattörlés, és tűzfal-helyreállítás aktív gombnyomást igényel, és ahol az ember villámgyorsan vándorol az eltérő funkciójú csomópontok között.

[+]

A prédaként szolgáló hálózatok ikonok kisebb-nagyobb labirintusaként jelennek meg – legalábbis akkor, amikor már mindent felderítettünk. A mi feladatunk a kurzor irányítása (optimális esetben PC-n is kontrollerrel), illetve az egyes csomópontok (de)aktiválása lesz. Talán a legsűrűbben használt hely az aktivitási naplókat tároló szerver: mivel tíz cselekedetünk után a rendszer újabb riadószintre lép, létfontosságú, hogy itt rendszeresen töröljük a jelenlétünkre utaló fájlokat. A céges rendszerekben sok alkalmazotti gépre is rácsatlakozhatunk – néha pont az lesz a feladat, hogy a megfelelő PC-re kémprogramot telepítsünk, vagy épp, hogy leszívjunk róla minden adatot. A vörössel jelölt csomópontok természetesen a kiberbiztonsági hardvereket jelképezik, ezek leküzdéséhez egy-egy szimpla minijátékot kell teljesíteni. Kék és zöld négyzetek jelzik a leszívható bankszámlákat, sárga jel mutatja azokat az erőforrásokat, amelyek felett átvehetjük a hatalmat (ezeket automatikusan dolgozó programokra „költhetjük”), oldalára borult T-ikon jelzi azokat a gépeket, ahonnan belülről pingelhetjük meg a rendszer egyes elemeit, és így tovább szinte a végtelenségig.

[+]

A DROP körülbelül hét órát felölelő kampánya során rengeteget változik a digitális harcmező: a biztonsági szoftverek egyre fejlettebbé válnak, és persze mi is dekkünk jobbá tételére költhetjük el a megszerzett vagyonokat. A küldetések során szerzett pénzt (beleértve az extra igyekezetként lopottakat, valamint az opcionális feladatok után kapott jutalmakat is) több boltban lehet elkölteni, és párezer frissen elvásárolt dollár tényleg radikálisan megnöveli teljesítményünket. A pénzt szívó vagy adatot másoló rutinok sokkal gyorsabbá válnak, párhuzamosan már három-négy-öt folyamatot is futtathatunk egyszerre, és egyre újabb automata funkciók is megjelennek arzenálunkban. A végigjátszás során nem is lehet maximumra tápolni gépünket – ezt a stáblista legördülése után megnyíló végtelen játékmódban tehetjük meg.

[+]

A történet a küldetések között néha kapott emailekből áll össze. Vagy inkább: próbál összeállni. A véletlenül nálunk kikötő fontos adatcsomaggal elinduló sztori az egymást szapuló érdekcsoportok, fixerek és egyéb alakok leveleiből csak szilánkosan áll össze – igaz, lövésem sincs, hogy ezzel a megoldással hogyan lehetett volna intenzívebb mesét kerekíteni. Noha minden karakter egyedi stílusban kommunikál, de mivel még csak arcot sem tudunk a szövegekhez párosítani, akkor nehéz tényleg beleélni magunkat a pályákon kívül zajló eseményekbe. Ha valami, akkor már a pályák többet mesélnek a különféle megbízók profiljáról: volt, amikor egy börtönben kellett kamerákat kikapcsolni és ajtókat kinyitni, akadtak szimpla ipari kémkedések, de olyan is megtörténhet, hogy egyszerűen tesztelnünk kell egy új szoftvert vagy védelmi rendszert.

[+]

A DROP sok tekintetben minimalista játék lett tehát – nem csak látványvilágára, történetvezetésére, valamint ipari zajaiból összeálló zenei aláfestésére igaz ez, de tulajdonképpen játékmenetére is. Bár folyamatosan bővül mind lehetőségeink száma, mind a ránk fenekedő veszélyek listája, ez nem hoz radikális átalakulásokat, hanem csak azt akadályozza meg, hogy monotonná váljon az absztrakt hackelés. A „minimalista” azonban semmiképpen nem negatív jelző: én kifejezetten élveztem e műfaj pörgős stílusú feldolgozását. Amikor egy agresszív szoftver rágja tűzfalunkat, az istennek sem találjuk a lemásolandó fájlt a szerverek mélyén, és addig sokkol minket egy aljasan meglapuló jelenlétgátló, hogy már vészesen fogy az időnk, akkor még a sokadik digitális betörés is izgalmas tud maradni.

A DROP: System Breach PC-re, valamint Switch-re jelent meg.

Összefoglalás

Cyberpunk hackelés, ami még csak meg sem próbál realisztikus lenni: nem, a DROP ennek a műfajnak az eddigi legvadabb tempójú tagja, amely szinte már akciójátékká alakul a nagy pörgésben. A tucatnyi eszköz és akadály kiváló tempóban van felvezetve, és még a kiberdekk fejlesztése is meglepően élvezetes.

A DROP: System Breach legfőbb pozitívumai:

• Jól áll a műfajnak ez a pörgés;
• igényes tálalás és a játékosokra hallgató fejlesztők;
• az endless móddal tényleg sokáig el lehet szórakozni.

A DROP: System Breach legnagyobb hiányosságai:

• A történet sosem válik igazán sodróvá.

Bényi László