Unhappy beginning, avagy minden kezdet nehéz
A BioWare valahogy sosem tudott igazán tökéleteset alkotni a Dragon Age sorozattal. A legelső, igen egyedi világot felvillantó terveiket törölték, és egy sokkal egyszerűbb tucatfantasy világgal váltották fel. Ennek ellenére az első rész egy kellemesen tartalmas történet volt, amely játékmenet terén ugyan PC-n volt az igazi, de remek karaktereivel sokakat elvarázsolt. Aztán jött a második rész, jóval egyszerűbb harcrendszerrel, de nagyszerű, évtizeden keresztül vezető történettel, ahol a szimpla világmegmentés helyett politikai döntések kerültek előtérbe. Mindez remek volt – amíg rá nem kellett döbbennünk, hogy a játék érthetetlenül szűk területen játszódik, és minden nemesi villa, templom és barlang ugyanazt a három-négy alaprajzot használta, csak épp egyszer polcokkal, máskor pókokkal berendezve ugyanazokat a szobákat. A BioWare fogadkozott, még egyszer ez nem fordulhat elő – és most itt van a trilógiát lezáró (?) harmadik rész, az Inquisition.
Az in medias res kezdet rajongói meg lesznek elégedve: a karakteralkotás után új hősünk különösebb felvezetés nélkül egy zöld teleportkapuból robban ki, rögvest fogságba esik, majd pár perccel később már a világ egyetlen reménységévé is kinevezik. Merthogy Ferelden fantasy világának ismételten megmentőre van szüksége, hisz leszakadt az ég, méghozzá szó szerint, a felhők közti lyukból pedig démonok özönlenek a világra. Mindennek hatására a Chantry, a helyi befolyásos egyház vezetősége elhalálozik, az eddig általuk épphogy visszafogott mágus-templomos ellentét így rögtön szikrát kap, és persze néhányan azon is elgondolkodnak, hogy a zavarosban talán igen jól lehetne halászni. Még szerencse, hogy tudunk magunkra vigyázni, sőt, hamarosan a frissen megalakított inkvizíció (afféle általános problémamegoldó hadtest, frissen újjáalapítva a démonok elleni küzdelem okán) egyik vezetőjévé lépünk elő. Kezdődhet tehát a haddelhadd!
A játéktér nem teljesen nyitott, mint a Skyrim világa, de az egyes zónák elképesztően nagyok. [+]
Megvallom, a kezdeti néhány óra sok lelkesedéssel nem töltött el: a démoninvázió nem igazán friss ötlet, a „gyűjtsünk támogatókat a halálos bestiák elleni küzdelemhez” indíttatás pedig a Mass Effect 3-ban kapott ezerszer jobb, intenzívebb megvalósítást. Az első húsz óra ebben a mederben, kissé laposan folydogált, és már éppen készültem alaposan megsértődni a BioWare fejlesztőire, amikor a játék sebességet váltott és jóval érdekesebb irányba ment el. Nem lőném le, hogy pontosan mi is történik, de beindulnak a korábban csak egy-egy utalással jelölt történetszálak, társaink személyisége végre kibomlik, és a szinte végtelen hentelés mellé kellemes adag párbeszéd és diplomácia lép be. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó ötlet egy ilyen hosszú és lassú felvezetést adni egy játéknak, mindenesetre annál élvezetesebb, amikor végre találkozunk az egész kalamajka mögött álló alakkal, amikor új főhadiszállásra lelünk, amint végre hosszasan tudunk társainkkal beszélgetni. A második rész évtizeden át húzódó, remekül prezentált történetét és szinte kivétel nélkül érdekes figurákból álló csapatát nem sikerült ugyan felülmúlni, de mindenkit bíztatok, aki az első tucat óra után kelletlenül vadászik a következő, századik banditára a hinterlands-i ligetekben: nemsokára minden jobb lesz!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
