Rendszer a lelke mindennek
Azt tehát már tudjuk,hogy az új Divinity megjelenését tekintve igen ízléses lett, azt azonban még nem, hogy nagyjából mire is számíthat az, aki még életében nem hallott róla és ki szeretné próbálni. A program egy klasszikus izometrikus szerepjáték, amelynek elején karaktert generálunk (aki aztán tapasztalati pontot gyűjt és szintet lép), küldetéseket oldhatunk meg vele és köré verbuvált csapatával, illetve harcolhatunk. De nem ám akárhogyan, hanem körökre osztott rendszerben.
Már maga a karaktergenerálás is pikáns, hiszen bár van 12 különböző kész kaszt (amelyek kezdők számára jól jöhetnek), mégis akár a nulláról is felépíthetjük a karakterünket. Mi szabhatjuk meg, milyen képességeket, perkeket, traiteket kapjanak – egy szó, mint száz, teljesen a szánk ízére tudjuk őket formálni. A totális szabadság érzete tehát már akkor megvan, amikor megalkotjuk a két kezdő karaktert. Alighogy elkészülünk, bele is szagolhatunk kicsit a sztoriba, amelyről direkt nem szeretnénk spoilerezni, maradjunk annyiban, hogy két Source Hunter bőrébe bújhatunk bele, zsoldosokéba, akiknek az a feladatuk, hogy felkutassák és megtalálják azt, aki használja a Source-ot, azt a titkos erőforrást, amelynek már a létezése is gonoszsággal árasztja el a világot. A csapatnak kényszerkitérőt kell tennie egy festői kisvárosba, ahol meggyilkoltak egy tanácsost. Kis nyomozás után persze kiderül, hogy a főküldetés és a gyilkosság összefügg. Klisének tűnik? Hát persze, hogy az, de a fejlesztőstúdió tudott rajta annyit csűrni és csavarni, hogy mégis frissnek lehessen érezni.
Ennél többet azért sem lőnénk le, mert a sztori teljesen ignorálható. A műfajtól az ember megszokta, hogy zsinóron mozog egyik pontról a másikig, időnként érintve ugyan a szabadság illúzióját, de sohasem átélve azt igazán. A játék legnagyobb előnye az, hogy a Baldur's Gate-hez hasonló játékrendszert és játékfelfogást mesterien és izzadságszag nélkül ötvözi a döntések meghozatalának korlátlanságával. Megtehetjük, hogy igazi nagybetűs hősként besétálunk a városba, küldetéseket veszünk fel és oldunk meg, segítünk mindenki kínján-baján, hogy aztán világmegváltó héroszként egy tradicionális RPG-ben érezzük magunkat. Azonban megtehetjük azt is, hogy a történet fő mozgatórugóját egy félresikerült klikkelés miatt szimplán kinyírjuk – az NPC nem elkábul, nem csúnyán néz ránk, hanem meghal. Ekkor azon felül, hogy valószínűleg ki kell irtanunk a ránk törő teljes várost, hirtelen rádöbbenünk, hogy a játék jóval több, mint egy tradicionális és klasszikus felfogású szerepjáték.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
