Sam-telen

Az a baj a Death Strandinggel, hogy akármit mondok, jó eséllyel kizárólag az én gyártóimat fogja mindenki dehonesztálóan emlegetni. Ha azt mondom, minden centet és befektetett hosszú órát megér a termék, állati sokan lesznek csalódottak. És a tapasztalatok alapján dühösek is. De vice versa is igaz. Ha pedig lényegében nem mondok semmit, úgy tíz-tizenkétezer karakterben (mert simán megy, erre vagyok kiképezve), akkor mindenki ugyanott tart, mintha a polc előtt állva a borító és a világ egyik legzseniálisabb marketingkampánya alapján kéne eldöntenie, hogy akarja-e a Death Strandinget vagy nem.

[+]

De sajnos most ez lesz. Szigorúan a tényekre szorítkozva próbáljuk megválaszolni azt a kérdést, hogy most akkor mitévő legyek. Erre kitűnő válasz, hogy jó ötlet, legyél mitévő! Mert nem tudok érdemben segíteni. Van itt egy játék, vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonló képződmény, ami annyiféle értékelést kapott egy egytől tízig terjedő skálán, ahány emberrel beszéltem. És ha az arányokat százas nagyságrendre projektálnánk, nagyobb összegben fogadnék, hogy a végeredményen az sem változtatna.

[+]

Vitathatatlan, hogy a Death Stranding a szó legszorosabb és átvitt értelmében is egyedülálló alkotás. De az önmagában nem tesz valamit ipso facto kiválóvá is, hogy megosztó. Jelzem, nincs disszociatív személyiségzavarom, de csak nekem körülbelül öt eltérő percepcióm van az élményről, amiben háromban még véletlenül sem nevezném élménynek. Megtévesztően pozitív a csengése. A maradék kettő pedig elismeri azt a kivételes teljesítményt, amit a Konami gyámsága alól kiszabadult Kojima megvalósított.

[+]

Szögezzük le azt is, hogy személy szerint nagyra becsülöm a munkásságát, grátisz bejön, mint pasi (ha valakinek nem lett volna eddig világos, két X kromoszómával rendelkezem). Ez a nők esetében hajlamosít egy-egy gyengébb teljesítmény felett emocionális alapon eltekinteni, viszont még mindig haragszom a Silent Hills miatt. És nem érzem feltétlenül azt, hogy a Death Stranding maradéktalanul kárpótol, noha tény, hogy annyit nézhetem a tökéletesen digitalizált Norman Reedust zuhanyozni, amennyit csak szeretném. Zárójel: sokat. Nem utolsó sorban ennek még haszna is van a játékmentet tekintve. Reedus különleges képességekkel rendelkezik.

Hideo átjöhet játszani?

Mindamellett, hogy elismerem és értékelem a mű grandiozitását, igen kérdéses, hogy mint játék, működik-e. De legalább egy kérdés, amire tudok válaszolna. Nem igazán. Új kérdés. A történet és a cselekmény kompenzálja a játékmenet hiányosságait? Szubjektív. És megint ott vagyunk, ahol a part szakad. A part szakad. Speciel, ha már itt tartunk, ez okozza a fő konfliktust a történetben. A Halálhullám letarolta a Földet, az emberek diaszpórákban, elszigetelten és reményvesztetten próbálnak túlélni egy olyan világban, aminek a természetét és törvényszerűségeit alig ismerik.

Sam Porter Bridges a gócvárosok és bázisok között szállítmányoz a mostanra egyesületlen Államok területén, ami az adott körülmények között már önmagában is kínkeserves feladat (pont, mint az első három fejezet). Az állami keretek és emberi kapcsolatok felbomlottak, kiüresedések pusztítják a tájat, a holtak a partokról próbálnak kapcsolatot teremteni az élőkkel, ami nyilván nem kellemes, noha én nem feltételezném, hogy valami egyetemleges gonosz motiválja őket. Ilyen a természetük.

[+]

Sam valamilyen szinten rezisztens, DOOMS-szindrómás, érzékeli a Partra Vetettek jelenlétét, amely képességét a mindenki által ismert magzattal, BB-vel fokozzák, miután kiderül, hogy a random százhúsz kilós rakományon kívül Amerika egyesítésének és az emberiség megmentésének terhe is az ő vállát nyomja. A történet roppant nagyívű, professzionálisan kidolgozott, a történetvezetés és a játékmenet viszont lassú, mint egy leszedált lajhár, szintén százhúsz kilónyi rakománnyal. A balladai homály ehhez képest komplett folyamatábra. Ehhez jön egy olyan komplex szimbólumrendszer, amit megérteni ugyan nem akkora kihívás, de befogadni igen.

[+]

A juharszirupban tocsogó, posztapokaliptikus, ázsiai biotech fantasy (10% sci - 90% fi) nem egy szokványos műfaj, olyan émelyítő exkurzusokkal teletömve, mint a szerintem tragikus, mások szerint pedig stílusos zenei kíséret. Nekem nem segített a melankolikus nyávogás, amikor fél órája szenvedtem a terepen és még a cél közelébe sem voltam. Ezek mellett viszont olyan zseniális, a játékmenet szempontjából is jelentőséggel bíró ötletek jelennek meg, mint az időzápor, ami minden élőt és élettelent, amihez hozzáér pillanatok alatt az enyészetnek ad. Omnia consumit inveterata dies. (Na, kábé ennyire modoros a Death Stranding is néha, mintha ezt most komolyan írtam volna. De leginkább egyre inkább, ahogy haladunk.)

De szépen játssz, Hideo!

A Death Stranding ugyanakkor kifejezetten relaxáló is tud lenni. Ha pont megfelelő hangulatban kezdünk neki és a bolygók is úgy állnak, a szállítmány rendezgetése, az útvonal optimalizálás és a szinte kilátástalan, keserves menetelés (aka. FedEx szimulátor) ki tud kapcsolni. Később rendelkezésünkre állnak majd eszközök, a többi játékos (akikkel sosem találkozunk) által emelt építmények és figyelmeztetések pedig kiterjesztik a játék belső atmoszféráját a tényleges valóságra. Nem megértjük, vagy empatikusan azonosulunk a karakterrel, hanem a játékmenet jellegéből fakadóan teljes átélést eredményez, ami nem példa nélküli (Pathologic), de tény, hogy bravúros.

[+]

Ahhoz képest, hogy az eszközök és az eszköztár is magas szintű komplexitást mutat, a játék kezelhetősége roppant kézenfekvő és természetes, az irányítás soha nem ütközik technikai akadályokba, ami ilyen szintű részletesség mellett elismerésre méltó. A járművek fizikája és az ellenfelek viselkedése, pláne azok kezelése viszont közel nevetséges. A PV-ken kívül nyilván előkerülnek prózaibb problémák is, mint az öszvérek bandái (kvázi kalózok) vagy a fundamentalista ellenállók, de a harcrendszer és a helyzetek megoldásának lehetőségei kínosan szerények.

[+]

Az a problémám, hogy ha összegezzük a tényeket és kihúzzuk az egyenletből Kojima személyét, akkor mindenki elintézte volna annyival a Death Strandinget, hogy ígéretes, de majd legközelebb. A minimum negyven órás játékidő vége nem szól másról, mint az alapvetően kiváló koncepcióból brutálisan túlfeszített történet magyarázása; nyilván kitűnő dramaturgiával és színészi játékkal, de iszonyú hosszú átvezetőkkel. Maga a sztori tömény és elvont. Érthető, feldolgozható, hogy tetszik-e, az más kérdés, de komplett világokat, ha úgy tetszik, saját mitológiát vagy univerzumot nem egy darab játékkal praktikus teremteni. Akkor sem, ha Hideo Kojimának hívnak. A játékmenet sajátságos, roppant vontatott ugyan, de vannak olyan apró, jelentéktelen pillanatai, amik valóban felbecsülhetetlenek. Megérkezni egy eseménytelen, fájóan egysíkú, irtó hosszú, magányos és sivár út után tényleg élmény; mondjuk fura élmény, mégis meghatározó és maradandó. Mindamellett gyakran kimerítő, frusztráló és monoton, amin finoman szólva sem segít a történetvezetés dinamikai aránytalansága.

[+]

A Death Stranding tragédiája, egyben óriási bravúr is, amit jórészt azért Norman Reedus és Hideo Kojima kultikus státuszba emelkedett személyének köszönhet. (A Sony pedig Dagobert bácsiként fürödhet a bevételekben.) Valamiért mindenki csalódni fog, ezzel mindenki tisztában is van, mégis majdnem mindenki játszani fog a játékkal. Aki azért veszi meg, mert az objektíve felróható hibák és aránytalanságok ellenére bízik a nagyjából negyven-ötven óra után ígért játéktörténeti mentális orgazmusban és alapvetően kedveli is a műfajt, az is szenvedni fog az elején (meg kicsit közben is, az meg alkat kérdése, hogy pont mi váltja ki a szenvedést); aki egy Farming Simulator színvonalú és realitású logisztikai szimulátorra vágyik, meg fog fulladni a túlburjánzó szimbólumrendszertől és a prioritást élvező, figyelmen kívül hagyhatatlan történettől, plusz, ez egy fantasy, kizárólag a saját logikai keretein belül értelmezhető és kérhető számon rajta a realizmus (ami egyébként konzisztens). Akit a repetitív tevékenységek kapcsolnak ki és unja a szántást, nem fog problémázni ez elborult részleteken, kellemesen eltölti az időt a mozi szerű epizódokkal és vég nélkül szállítmányozhat. Akit kizárólag a különleges narratíva motivál, belepusztul, míg eljut a katarzisig, már, ha végül szerinte is az volt. De a történet kétségtelenül egyedi és nagyon egyben van. Akinek nincsenek elvárásai, legrosszabb esetben használtan, de idővel beszerzi, mert érezhetően megkerülhetetlen alkotás lett és akár tetszett, akár nem, konstatálhatja, hogy nem maradt ki az évtized legjelentősebb eseményéből. És most jön a Kojima-féle csavar. Ha megfordítjuk a nézőpontot, egyúttal még mindig fenntartjuk, hogy nem tökéletes a produktum, és az is vitathatatlan, hogy ezzel mindenki tisztában van, akkor szükségképpen mégis mindenki legalább annyira elégedett lesz, mint amennyire valami miatt csalódott is. Brávó. A cinikusok meg sohasem elégedettek. Ilyen a természetünk, viszont a Death Strandinggel nagyon komoly ígéretet kaptunk arra, hogy ha Hideo végre feldolgozza, hogy nem csak ez az egyetlen egy dobása volt, olyan játékot fog teremteni, ami majd valódi történelmet ír.

A Death Stranding 2019 november 8-án jelent meg PlayStation 4-re, PC-re valamikor 2020 Q2/Q3-ban lesz elérhető.

Pozitívum:

• Történetvezetés
• Játékmenet
• Atmoszféra

Negatívum:

• Történetvezetés
• Játékmenet
• Dinamika

70

AliceWake