Hideo átjöhet játszani?
Mindamellett, hogy elismerem és értékelem a mű grandiozitását, igen kérdéses, hogy mint játék, működik-e. De legalább egy kérdés, amire tudok válaszolna. Nem igazán. Új kérdés. A történet és a cselekmény kompenzálja a játékmenet hiányosságait? Szubjektív. És megint ott vagyunk, ahol a part szakad. A part szakad. Speciel, ha már itt tartunk, ez okozza a fő konfliktust a történetben. A Halálhullám letarolta a Földet, az emberek diaszpórákban, elszigetelten és reményvesztetten próbálnak túlélni egy olyan világban, aminek a természetét és törvényszerűségeit alig ismerik.
Sam Porter Bridges a gócvárosok és bázisok között szállítmányoz a mostanra egyesületlen Államok területén, ami az adott körülmények között már önmagában is kínkeserves feladat (pont, mint az első három fejezet). Az állami keretek és emberi kapcsolatok felbomlottak, kiüresedések pusztítják a tájat, a holtak a partokról próbálnak kapcsolatot teremteni az élőkkel, ami nyilván nem kellemes, noha én nem feltételezném, hogy valami egyetemleges gonosz motiválja őket. Ilyen a természetük.
[+]
Sam valamilyen szinten rezisztens, DOOMS-szindrómás, érzékeli a Partra Vetettek jelenlétét, amely képességét a mindenki által ismert magzattal, BB-vel fokozzák, miután kiderül, hogy a random százhúsz kilós rakományon kívül Amerika egyesítésének és az emberiség megmentésének terhe is az ő vállát nyomja. A történet roppant nagyívű, professzionálisan kidolgozott, a történetvezetés és a játékmenet viszont lassú, mint egy leszedált lajhár, szintén százhúsz kilónyi rakománnyal. A balladai homály ehhez képest komplett folyamatábra. Ehhez jön egy olyan komplex szimbólumrendszer, amit megérteni ugyan nem akkora kihívás, de befogadni igen.
[+]
A juharszirupban tocsogó, posztapokaliptikus, ázsiai biotech fantasy (10% sci - 90% fi) nem egy szokványos műfaj, olyan émelyítő exkurzusokkal teletömve, mint a szerintem tragikus, mások szerint pedig stílusos zenei kíséret. Nekem nem segített a melankolikus nyávogás, amikor fél órája szenvedtem a terepen és még a cél közelébe sem voltam. Ezek mellett viszont olyan zseniális, a játékmenet szempontjából is jelentőséggel bíró ötletek jelennek meg, mint az időzápor, ami minden élőt és élettelent, amihez hozzáér pillanatok alatt az enyészetnek ad. Omnia consumit inveterata dies. (Na, kábé ennyire modoros a Death Stranding is néha, mintha ezt most komolyan írtam volna. De leginkább egyre inkább, ahogy haladunk.)
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
