Dead Rising 2 - Teszt

Welcome to Fortune City

„Nézd, mennyi színpompás kaszinó, luxus étterem; sokaságuk hívogat, fényűzésük elcsábít. Tetszetős, igaz? Oh, igen. Ilyen volt ez a város is, s ilyen volt az a város, amelyről legvadabb álmaidban álmodoztál… De most itt az ideje felébredni és körül nézni!
Ez lesz életed utolsó vakációja, ahol több mindent felfedezhetsz, mint gondolnád, sőt, annál is többet… Hm, esetleg éhes vagy egy kis kalandra? Nos, mások sokkal éhesebbek nálad, ráadásul rád is…
Ha rám hallgatsz, csak ésszel csinálsz mindent, bolondból már így is túl sok jut egy ekkora helyre, ne veszítsd el a fejed, vagy ha már itt tartunk, akár a szíved…
Nevada, s az ő fantasztikus városa; Fortune City, a szerencse utolsó mentsvára, vagy mégsem?!
S ha már itt tartunk, mit szólnál egy kis szórakozáshoz? Talán egy jegy a Terror is Reality XVII. Show műsorára? Némi zombi hent, rengeteg vér és én; Chuck Greene! Figyelj, mert ha ezt túléled, lehet, hogy később még találkozunk… így vagy úgy, attól függ, Fortuna mennyire kedvel. Igyekezz egy darabban maradni, s ne feledd; a velőd legyen veled!”

Chuck Greene

Welcome to Fortune City

Chuck helyzetjelentő szösszenete után térjünk is rá rögtön a lényegre és oszlassuk el (nem, még nem a hullákat…) a tömegek által annyit hangoztatott téves információkat és szóbeszédeket a játékról, miszerint nem másról szól a Dead Rising 2, mint a zombi darálásról.

Hogy pontosak legyünk, nem csak erről. A játék lényegi részét ugyanis nem csak ez teszi ki. Az immáron franchise-á avanzsált játék viszonylag ismeretlen címnek számít játékos berkekben, hiszen a második rész előzménye anno, 2006 augusztusában csak a Microsoft konzoljára, az Xbox 360-ra jelent meg, majd jó két és fél év elteltével egy silány Wii-s port is napvilágot látott, „Chop Till You Drop” alcímen. Az exkluzivitás ilyen szempontból nem tett jót a játéknak, sokat pletykálták, hogy jönni fog egy Playstation 3-as verzió is az első részből, de a bejelentés s így a megjelenés se történt meg a mai napig.

A Dead Rising első részének főszereplője, a fotóriporter Frank West; a legtöbb rajongó visszasírta a második rész bejelentésekor Frank-et, de ha jobban megismerjük Chuchy-t, egy jóval szerethetőbb és emberközpontúbb karakterrel azonosulhatunk a játék folyamán…

Ebből következik, hogy sokan csak merengenek a név hallatán, majd ha egy videót megnéznek belőle, tévesen ítélik meg; egyfajta TPS Left4Dead-nek képzelik el, ami abszolút nem igaz. Ugyanis a Dead Rising és vele együtt a most tesztelt második rész is egy nagyon kemény és roppant nehéz játékmenetet diktáló alkotás, igaz, a folytatásra már kevésbé igaz, hogy csak a keménymag számára végigjátszható és élvezhető, hisz sokkal felhasználó barátabb, de sokszor még így is izzasztó tud lenni egyes helyzetekben. Ezek után, s így kezdésként amondó vagyok; egy marék szeget, s egy baseball ütőt a kézbe, irány a sufni majd némi barkácsolás és vágjunk utat magunknak a zombik rengetegében!

Terror is Reality

A játék főszereplője immáron nem Frank West, hanem egy vagány, sárga bőrdzsekis apuka, Chuck Greene, a TIR XVII. Játék Show-jának egyik nagyreményű résztvevőjeként indul neki a megpróbáltatásoknak, ami tulajdonképpen nem más, mint egy brutális zombi irtás felsőfokon egy motor és két hozzá erősített láncfűrész segítségével. A közönség- és zombi bomlasztó esemény tétje nem más, mint jó pár ezer ropogós dollár és némi csillogás a színpadon.

S hogy Chuky barátunk miért is szórakoztatja íj módon a nagyérdeműt? Nem másért, mint szeretett kis szöszke lányáért; Katey-ért, ill. az ő napi Zombrex adagjáért, ami a zombivá való átalakulást hivatott késleltetni. Ebből már mindenki leszűrhette, hogy a lány bizony fertőzött, édesanyját a Las Vegas-i katasztrófa során vesztette el, ő magát pedig harapás érte, így apjának, Chuck-nak a játék folyamán folyamatosan, 24 óránként gondoskodnia kell a gyógyszer időbeli (ez nagyon fontos!) beszerzéséről és beadásáról. Ha ezt valamilyen úton-módon elmulasztjuk, azonnal vége a játéknak, s így természetesen az igazságra, a tényekre sem derül fény soha…

Chuck és kislánya Katey… lehet találgatni mivel játszik éppen a gyerek a PSP-nek látszó tárgyon? Nos? (MegaMan:)

Ha már az idő limitáltságáról szó esett, beszéljünk erről a rendszerről. Minden egyes feladat, fejezet, küldetés és megbízás időpontokhoz van kötve, így szőrös bal kezünkre tekintve, óránkon láthatjuk az aktuális időt, ill. a HUD-on feltüntetett barátságtalan színes csíkok jelzik, az adott feladatokra mennyi idő áll még rendelkezésünkre.

A megbízásokat és a túlélőkről való folyamatos jelentéseket Stacey, a C.U.R.E. (Citizens for Undead Rights and Equality) mozgalom vezetője továbbítja nekünk egy CB rádióra, a történetben természetesen ő is fontos szerepet kap, ahogy Sullivan, a mogorva biztonsági szolgálatos is, aki a játék elején menedéket (Safe House) biztosít néhány „szerencsés” túlélő számára (köztük nekünk is). Szemfülesek már itt hasonlatokat vélnek felfedezni az előzményekhez hasonlóan (Jessie?), de erre térjünk majd ki később…

Stacey és ami mögötte van! ( *segítek*; Zombrex! ;)

A mellékküldetések és túlélők megmentésének -, ill. a pszichopaták likvidálásának sorrendjét általában mi határozhatjuk meg, igaz vannak véletlenszerűen, helyhez és időponthoz kötött események, mint az első éjszaka beköszönte, mikor is „kedves” cimboráink szeme vörösen kezd világítani, s jóval harapósabbá válnak. De már most figyelmeztetnék mindenkit; nagyon ügyeljünk a megfelelő sorrendiség meghatározására, folyamatosan figyeljük az időt, mert mindenhol ott lenni, mindenkit megmenteni, ráadásul első végigjátszás alkalmával lehetetlen.

Ez persze nem véletlenül van így; a szavatosság és az újrajátszhatósági ráta növelésének egyik legfontosabb és elhagyhatatlan eleme, ami rendkívül ügyesen használja ki (úgymond) a játékosokat és azok kíváncsiságát többek között, de erről még később is szót ejtünk.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt