Nyomozás, Sherlock módszerei nélkül
Főszereplőnk egy bostoni detektív, David Young, akinek az életében a felesége volt a legfontosabb. Kicsi Peggy azonban már nincs köztünk, néhány éve meggyilkolták, hősünk is fejlövést kapott az esemény során, alig élte túl a szörnyű gonosztettet. David életének legkörmönfontabb ügyét a mai napig nem sikerült megoldani, pedig már jó ideje kilépett a rendőrségből, hogy csak erre koncentrálhasson. Munkáját egy régi rendőr barátja, Teddy segíti csupán, aki mindig szól neki, ha az ügyhöz vélhetően kapcsolódó új drog ismét a hatóság látókörébe került. A másik nyom Kicsi Peggy utolsó mondata: „keresd D-t!”. Hogy ez a D-vel kezdődő szó egy embert, helyet, tárgyat takar, azt nem tudjuk, de a D4 remélhetőleg lehetőséget fog rá biztosítani, hogy kiderítsük, ki vagy mi is áll a háttérben…
Huh, csak sikerült egy teljes bekezdést leírnom úgy, hogy a játék hihetetlenül őrült mivoltáról egy szót sem ejtettem; a beavatatlanok a fentiek alapján akár úgy is gondolhatják, hogy egy átlagos nyomozós kalandjátékról van szó Xbox One-on. Elnézését az átverésért, a D4 ugyanis minden, csak nem átlagos, szimpla, vagy kiszámítható. Persze ha tudjuk, hogy ugyanannak a Swery65-nek a fejéből pattant ki a játék ötlete és általános hangulata, aki pár éve a Deadly Premonitionnel tett szert kultstátuszra, már sejthető, hogy bár a fenti leírás tökéletesen igaz, ennél sokkal több, sokkal tarkább, sokkal vadabb játék a D4. Abszurd humor, groteszk harcjelenetek, morbid karakterek karneválja vár ránk itt is minden sarkon.
Még a legellenszenvesebb karaktereknek is van néhány fontos információ a birtokában. [+]
A nyomozás például meglepően nem hagyományos módszerekkel zajlik: David ugyanis fejlövésének, az agyában maradt golyónak köszönhetően időutazási képességeket is kapott. Saját, mocskos kádjába rogyva, egy mementónak nevezett, valaki számára fontos érzelmi töltettel bíró tárgyat szorongatva visszautazhat az időben, messzire repülhet a térben; az első fejezet például egy igen furcsa alakokkal teli repülőgépbe varázsol el minket.
Vajon csak egy kozmikus egybeesés, hogy Olivia igencsak hasonlít Kicsi Peggyre...? [+]
Mivel a D4 egy kalandjáték, méghozzá játékmenet terén leginkább az újhullámos Telltale-mesék által népszerűvé tett utat követi, a játékidő nagy részét a párbeszédek és a terep alapos átvizsgálása tölti ki, megszórva fejezetenként egy-egy viszonylag hosszú akciójelenettel. (Az egyetlen igazi eltérés az, hogy itt nem tudunk szabadon mozogni vagy akárcsak nézelődni; a pályán csak rögzített pontok közt ugrálhatunk, és forogni is csak kilencven fokos ütemben lehet.) A teljesen őrült karakterek mindegyike hihetetlenül sokat tud pofázni – igaz, nem vagyunk rákényszerítve, hogy mindenki verbális rohamát végighallgassuk, a legtöbb karaktert simán otthagyhatjuk faggatózás nélkül is. Csak hát ezzel pontosan a játék legszórakoztatóbb részétől szabadulnánk meg, hisz a D4 karakterei végtelenül érdekes, a Twin Peaks stílusában elvont alakok. Csak a repülős fejezetben összefutunk egy OCD-s nővel, aki végtelen jegyzeteket készít az ablakok zörgéséről, elbeszélgetünk egy igen furcsa légikísérővel, aki pontosan úgy néz ki, mint megboldogult nejünk, de munkájához finoman szólva sem ért, átvesszük a világ dolgait egy manökent hurcolászó poszt-avantgárd divattervezővel és vidám csörtéket folytatunk egy rendkívül ideges rendőrrel, aki látszólag régóta ismer – és gyűlöl – minket. Sajnos a párbeszédeket nem tudjuk irányítani, nincs semmi beleszólásunk abba, hogy miként történnek a dolgok; a D4 igencsak lineáris kaland.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
