Space Invaders újratöltve

A ‘80-as évek végén és a ‘90-es évek elején alig lehetett bemenni olyan bárba, ahol ne lett volna eldugva a sarokban legalább egy játékgép. Az árkád masinák sokáig uralták a videojátékos piacot, és ekkortájt élték fénykorukat a shoot ‘em upok (röviden shmupok) is, melyekből talán az R-Type, Gradius, és Space Invaders legendás hármasa a leghíresebb. Az otthoni konzolok és PC-k rohamos fejlődésével azonban az árkádok lassan kikoptak a szórakozóhelyekről – miközben sorra zártak be a játéktermek is – a shmupok pedig visszaszorultak a 2000-es évek elején felbukkanó gombos mobilok képernyőire. Az érmés játékgépek manapság már inkább csak gyűjtők és retró fanatikusok otthoni relikviái, míg a shmup műfajt csak egy hihetetlenül apró játékosi és fejlesztői tábor tartja életben. Utóbbin szeretne végre változtatni a Konami szárnyai alatt megjelenő Cygni – a skót székhelyű KeelWorks első játéka – mely a műfajon belül páratlan látványvilágot és színkavalkádot ígér.

A shmupokat alapvetően két nagy csoportra lehet osztani: némelyekben balról jobbra, másokban pedig lentről felfelé haladva kell aprítani. Annak idején ez önmagában meghatározta, hogy egyes árkád masinák milyen képernyővel voltak felszerelve. Egy vertikális lövölde esetében például kimondottan előnyös volt a magas kijelzők használata, hiszen így nem csak többet lehetett látni, de közben nem kellett túl sokat jobbra-balra imbolyogni se, így az ügyes játékosok folyamatos tűz alatt tudták tartani az eléjük kerülő ellenfeleket. Míg a modernebb alkotások ezt a megoldást úgy vitték tovább, hogy mindenféle csicsás keretet csaptak a játéktér köré, addig a Cygni lép egy merészet, és – egy pályát leszámítva – teljes 16:9-es pompájában láthatjuk a legintenzívebb grafikai effektektől izzó játékteret. Ez kétségtelenül sokat dob a prezentáción, főleg, mivel a program remekül játszik a térrel, és elképesztő látni, ahogy egy, az egész képernyőt beterítő gépszörny emelkedik fel előttünk – de játékmeneti szinten is működik ez?

[+]

Nos, a válasz nagyban függ attól, hogy hogyan veselkedünk neki az űrkalandnak. A Cygni – műfajától viszonylag szokatlan módon – lehetőséget ad a kétfős kooperatív mókázásra. Azonban míg más programokban ez inkább csak afféle üdítő extra, itt egyérteműen ez az ajánlott és elsődleges módja a játéknak. Mert ugyan a szokásosnál két-háromszor szélesebb játéktér még elméletben működhetne egy játékossal is, az ellenfelek sokszor olyan agilisek és olyan sok van belőlük – különösen akkor, ha a légi egységek mellé földiek is keverednek – hogy szinte lehetetlenség kontroll alatt tartani őket egyedül. Ez pedig még csak nem is feltétlen a nehézségben mutatkozik meg, hanem abban, hogy egyszerűen nincs elég idő egyedül legyalulni az érkező ellenfeleket, mielőtt kisuhannának a játéktérből, ez pedig sokszor elég antiklimaktikus érzéseket képes kelteni az emberben. Ketten vállvetve egyszerűen jobban kontrol alatt lehet tartani a pályákat és több lehetőség nyílik a taktikázásra is (én azonban egyedül vittem végig).

[+]

Mindezek fényében azt is rögtön érdemes megemlíteni, hogy a három választható nehézség (könnyű, közepes, nehéz) közül érdemes az elsővel kezdeni – különösen, ha egyedül vágunk neki – majd a későbbi újrajátszások során szépen feljebb lépkedni, ahogy egyre jobb fejlesztéseket szerzünk és egyre inkább elsajátítjuk a pályákat. Tény, hogy a könnyű fokozat a három élettel és a sok energiával karöltve már-már túlságosan sétagaloppá tud tenni néhány pályát, azonban a normál nehézség hasonló – ám kellemetlenebb – szélsőségekbe torkollik. Elég pár lövés, és elpusztulunk, csupán egy életünk van, és az ellenfelek is sokkal többet lőnek ránk, ami ellenőrzőpontok hiányában elég idegőrlő tud lenni. Mindenesetre legalább az általános kihívást lehet nagyjából finomhangolni, az viszont eléggé furcsa, hogy a játék nem progresszíven nehezedik, hanem teljességgel hullámzó a nehézségi görbéje, ami elég sok frusztrációt képes okozni.

[+]

Érdekes például, hogy főellenfélből három is van az első pályán, míg az összes többin csak egy, illetve az is furcsa, hogy az ötödik pályán olyan szinten záporoznak a lövedékek, hogy szinte lehetetlen még könnyű fokozaton is élve kikerülni onnan, míg az azt követő szint akár még nehéz fokozaton is elsőre legyűrhető. Erről az egészről lerí az átgondolatlanság és a megfelelő mennyiségű playtesting hiánya, és hasonló képet mutat magáról a játék fejlődési rendszere is, mely által az űrhajónk fegyverzetét és páncélzatát erősíthetjük eltérő módokon. Mert lehet azzal érvelni, hogy a Cygni a sokszori újrajátszásra van kihegyezve, csak éppen ennek tudatában is furcsa, hogy a legelső fejlesztéshez csak akkor fogunk hozzáférni, mire befejezzük a játék utolsó pályáját. Arról nem is beszélve, hogy a többnyire tradícionális shoot ‘em up szokásokkal szakítva a Cygniben különféle power-upok (alternatív lövegek, stb.) sincsenek, amik változatosságot vihetnének a pályák újbóli kitolásába.

[+]

Az összkép eddig elég lesújtónak tűnhet, de mi a helyzet akkor, ha csak egyszer szeretnénk végigpörgetni a játékot? Mivel hét pálya van – amik nem túlságosan hosszúak – az egészet le lehet zavarni 2,5 óra alatt egyedül, könnyű fokozaton, vagy közel ugyanennyi idő alatt normálon, egy partner segítségével. Ez alatt a pár órácska alatt viszont abszolút kellemes szórakozást tud a program nyújtani. Minden pálya markánsan eltér egymástól, a főellenfeleknek nagyon változatos támadási mintáik vannak, illetve néha bele lehet futni olyan navigációs kihívásokba, amik igyekeznek megelőzni a szüntelen lövöldözések monotonitásba torkollását. Lesz például, hogy felénk száguldó űrvonatok között kell majd cikázni, máshol egy darabjaira robbant űrállomás törmelékeit kell majd elkerülni, valahol pedig kapcsolókat kell majd kilőni, hogy az előttünk lévő körfűrészek ne darálják majd szét az űrhajónkat. Emellett a rövid mivolta dacára a sztori is tetszetős, a kriptikus jellegével tulajdonképpen a From Software sikercímeit juttatta az eszembe.

[+]

Összegzés

Sajnos nem valószínű, hogy a Cygni fogja visszarántani a videojátékos köztudatba a shoot ‘em upok mára elfeledett műfaját. Ami azért is szomorú, mert vizuális fronton abszolút mindent kipipál, ami a nagyközönség megnyeréséhez kell, és a játékmenete is kimondottan élvezetes tud lenni a jobb pillanataiban. Sajnos azonban érezhető a playtesting hiánya, hiszen a játék teljesen kiegyensúlyozatlan és inkonzisztens a nehézsége terén, míg a fejlődési rendszere átgondolatlan, emellett pedig túlságosan rövid, ezek sokasága pedig végérvényben egy nem túl kívánatos vétellé teszi, különösen a 30 eurós árcédula fényében. Néhány foltozás és egy combosabb akció során azonban érdemes lehet egy próbát tenni vele, mert itt tényleg megbújik egy igazán jó alkotás, csak egyelőre a sok probléma alatt, melyek kigyomlálásra várnak.

A Cygni: All Guns Blazing augusztus 6-án jelent meg PC-re, PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra, Xbox Series konzolokra, és Switch-re.

A Cygni: All Guns Blazing legjobb vonásai:

• Bombasztikus, látványos harcok és harcrendszer;
• teljesen egyedi, ötletes, és grandiózus főellenfelek;
• meglepően érdekes világ és történet (a kis szerepük ellenére).

A Cygni: All Guns Blazing legrosszabb vonásai:

• 60 fps-es korlát és förtelmes optimalizáció (RTX 3090-nel bezuhan 30 fps alá 4K-ban);
• átgondolatlan fejlődési rendszer, hullámzó nehézség;
• túl rövid.

Koncz Dávid