Ez a bárány nem hallgat!

A Cult of the Lamb finoman szólva sem reményteli helyzetből indul: a nyitójelenetben szó szerinti áldozati bárányként, mi több, fajunk utolsó képviselőjeként kell a vesztőhelyre botorkálni. A szertartást négy szörnyű alak, négy isteni hatalmú bestia irányítja, mégpedig azért, hogy megakadályozzanak egy vérszomjas isten visszatértéről szóló próféciát. A játék első percében szegény birkánk nyakát ennek megfelelően hideg penge vágja át – csak azért, hogy meglehetősen kiszámítható módon a másvilág felé utazva találkozzunk az említett istenséggel. A négy lánccal rabságra kárhoztatott figura alkut ajánl: vörös-fekete koronájával nem csak életet, de hatalmat is ad nekünk, amennyiben hajlandók vagyunk ezeket az ő szolgálatába állítani. Miután választunk, hogy elfogadjuk-e az ajánlatot, avagy inkább beleegyezünk abba, korábban oly törékeny juhunk elegáns szerkóban tér vissza az élők közé, komoly terveket szövögetve arról, hogy miként alakíthatja a lehető leghalálosabb szervezetté az induláskor mindössze belőle álló Báránykultuszt.

A Cult of the Lamb tulajdonképpen két játék okos kombinációjaként született meg: egyfelől egy roguelite akciójátékról van szó, felépítésében az olyan klasszikusokat felidézve, mint a Hades és az Enter the Gungeon, vagy némely tekintetben akár a Slay the Spire. Ezek azok a részek, amelyek során az ellenfélként szolgáló négy ősbestia fészkeit dúljuk fel, a randomgenerált járatok végén eleinte tábornokaikkal, majd optimális esetben velük is megmérkőzve. A nekifutások közt azonban a Cult of the Lamb sokkal többet nyújt, mint bármelyik hasonló program: egy teljes faluépítő és szektamenedzser játékkal váltották le az általában oly egyszerű fejlesztési rendszereket. Törődnünk kell kultistáink éhségével és lelkiállapotával, ajándékokkal és prédikációkkal kell hűségüket növelni, házat építünk köréjük, élelmiszert termelünk nekik és vécét takarítunk utánuk, hogy jól érezzék magukat, és így a lehető leglelkesebben járuljanak hozzá hatalmunk növekedéséhez.

[+]

Ami az akciórészeket illeti, ott a fejlesztők egy meglehetősen egyszerű, ám jobbára ennek ellenére is élvezetes megoldást dolgoztak ki. Támadás, mágiahasználat, félregurulás – három akció, azaz három gomb alkotja a teljes rendszert. A tempó azonban van olyan fürge, és az ellenfelek vannak olyan változatosak, hogy így is igencsak oda kell figyelni – bár isteni hatalommal felruházott birkánk egész sok találatot kibír, a gyógyulás ritka kincs, a pályavégi ellenfelek pedig néha meglepően szívósak, így muszáj a lehető legtöbbet tartalékolni.

[+]

Kedves szponzorunk négy rablánca négy eltérő világot jelent – bár az ezeket benépesítő lények (a változatos kultistákat leszámítva) eltérők, és a színvilág is kiválóan dolgozik a hangulat variálásán, a játék pontosan ugyanúgy zajlik víz alatt és száraz erdőben egyaránt. Minden nekifutás egy Slay the Spire-szerű, elágazásokkal teli térképen zajlik, ahol a karddal jelölt harci szintek mellett megannyi furcsaságot is találhat magának a szektabajnok. Rábukkanhatunk nyersanyaggal teli helyszínekre, összefuthatunk árusokkal és habarodott jósokkal, belefuthatunk nekromanta szentélyekbe és megakadályozhatunk gonosz szertartásokat is. A legtöbb szint azonban a harcokról szól: ezeken általában nyolc, legfeljebb egyképernyőnyi terem vár ránk, mindegyiken véletlenszülte tereptárgyakkal és ellenfelekkel. Néha egyetlen, lustán lövöldöző növényszerűséget kapunk, máshol pedig hullámokban szakadnak ránk a pókok, élőholtak és robbanóspórák légiói.

[+]

A játék legvégéig sem sikerült teljesen megbarátkoznom azzal, ahogy a fegyvereket kezeli a Cult of the Lamb. Bár ezeket a faluban brutális mértékben lehet fejleszteni, és egy csomó hasznos potenciális bónuszt is megnyithatunk hozzájuk az életerőszívástól a mérgezésig, a gyakorlatban teljesen a véletlenre vagyunk bízva ezekkel kapcsolatban. Minden nekifutás elején kapunk egy fegyvert, és bizony a harci potenciálra alaposan kihat, hogy az milyen fajta: a tőrök túl kicsit sebeznek, a csatabárdok pedig túlontúl lomhák – a számomra tökéletes kardokat és harci kesztyűket pedig sajnálatosan ritkán kaptam meg. Bár itt-ott a harci szintek minilabirintusában is ráakadhatunk egy-egy új fegyverre, semmi sem garantálja, hogy azok közt tényleg lesz az általunk preferál típusból is. Ugyanez igaz egyébként a mágiára is, de mivel azok közt sokkal több a jól használható varázsige, ez jóval kevésbé idegesítő; még akkor is, ha a nyomkövető lövedékek egyértelműen kiemelkednek ezek közül.

[+]

Értem én persze, hogy a roguelite stílus egyik lényege a véletlenszerűség, de úgy érzem, ez a random fegyverválasztás túl nagy kihatással van a nekifutások sikerére. E tekintetben sokkal jobban működött a Hades, ahol a fegyvert a játékos válaszhatta meg, vagy akár a Rogue Legacy 2 is, amelyben a kasztok közti egyre szabadabb választás a fejlődési rendszer részét képezte. Itt viszont mindössze öt fegyvertípus létezik, és mivel ezek közül három nehézkesnek és idegesítőnek bizonyult, sokszor fejcsóválva kezdtem neki a vadászatnak. (Egyáltalán nem véletlen, hogy a legutolsó nagy csata előtt már három eltérő fegyver közüli választást kínál fel a program.)

[+]

Sokkal jobban működik viszont a kártyák rendszere a Cult of the Lamb küzdelmei során: vásárlással és küldetésekkel összesen 36 lapot nyithatunk meg, és azok igen értékes bónuszokat biztosítanak arra a nekifutásra. Eleinte csak egyszerűen életerőnket, avagy sebzésünket növelik, de később már komplexebb dolgokat is biztosítanak: méregimmunitást, az elgurulásoknál bomba vagy mérgező lötty hátrahagyását, vagy akár az adu ásznak számító teljes manavisszatöltést minden harci teremben. A szinte minden pályán megtalálható barátságos sámánok két lapjából mindig egyet választhatunk (és nagyritkán pénzért is vehetünk tőlük egy második osztást is), de néha a kincsesládákból is elénk pottyanhat egy-egy lap. Noha ezek nincsenek olyan extrém kihatással képességeinkre, mint mondjuk a Hades teljes harcrendszert átalakító családi áldásai, így is igencsak feldobják a harcokat.

Rend a birka mindennek

Tegyük fel, hogy éppen kedvenc fegyverünket osztotta ki a vakvéletlen, ráadásul egy használható varázslat társaságában – ráadásul még a lapok közül is a jobbakat adta a sámán, így sikerült végigküzdeni magunkat az egész szinten, és még az éppen aktuális főellenséggel is végezni tudtunk. Mi a következő lépés? Büszke juhunk visszakerül a kultusz otthonául szolgáló rétre, és jöhet is a Cult of the Lamb másik része: egyszerre cuki és bizarr szektánk menedzselése.

Majdani kultistáinkat elsősorban a nekifutások speciális pályáin kiszabadított áldozatokból toborozhatjuk, de néha a tagok maguk is hozzák ismerőseiket. (Ha még így sem lenne elég tag, hát egy anyagias póktól is vásárolhatunk gúzsba kötött követőket.) A kultusz idézőköréből előhívott állatkák mind rendelkeznek kisebb-nagyobb előnyökkel és hátrányokkal, de igazi eltérést ez nem jelent – mikor már húsznál is több kultista nyüzsög a bázison, már nem lesz időnk odafigyelni mindenki ügyes-bajos dolgaira, apró bónuszaira és máluszaira.

[+]

A nyersanyagokból először érdemes mindenkinek egy szálláshelyet eszkábálni, majd koncentráljunk híveink etetésére – ennek elhanyagolásakor hamar egyedül maradunk. Bár hamar megtanulunk horgászni is, legfőbb módszerünk a többiek felhízlalására a saját kert(ek) felépítése lesz. Eleinte még nekünk kell vetni, locsolni és trágyázni mindent, sőt, a magokra éhes madarak elkergetése is a mi feladatunk, de tucatnyi órával később már jószerivel minden automatizált lesz – olyannyira, hogy madárijesztőink már átmennek offenzívába, minden nap egy kis extra galambhússal gazdagítva a szekta éléskamráját.

[+]

A falucska fejlesztésében két épületnek jut még kiemelt szerep: a templomban prédikálhatunk, rituálékat adhatunk elő, és szabályok előírásával alakíthatjuk ki a kultusz viselkedési kódexét, a központi totemoszloppal pedig a tagok imádságát fordíthatjuk új és új épületek megnyitására (az összes elérése után pedig korábban elképzelhetetlen mennyiségű pénz termelésére). Ez utóbbi rendszer szinte automatikusan működik, de a templomban már taktikai érzékünkre is szükség lesz. Amikor például a szektatörvényekről van szó, öt kategóriában, mindenütt négy-négy kérdésben kell döntést hozni, mindig két lehetőség közül választva. E megoldásnak köszönhetően a játékos szabhatja meg, hogy az ő kultusza mennyire lesz agresszív, esetleg ténylegesen gonosz: támogatjuk a kannibalizmust, avagy inkább komposztáljuk halottainkat? A megvesztegetés vagy a megfélemlítés útját választjuk? A prédikáció vagy az új épületek felhúzása növelje inkább a lojalitást? Rengeteg lehetőségünk lesz, hogy néha mechanikusan, néha pedig narratív módon szabjuk meg a Báránykultusz működési szabályait.

[+]

Ezen felül ez a rész millió egyéb apró extrát is kínál, hiszen a fentiekben a lehetőségek töredékére tértem csak ki. Továbbra is csak szemezgetve következzen néhány érdekes lehetőség: követőink feláldozásával sebzésbónuszt szerezhetünk a következő nekifutásra, lesittelhetjük és agymoshatjuk az eretnekké vált kultistákat, illetve küldetésekre is küldhetjük legényeinket. A templomban a rituálékkal szintén óriási befolyásunk lesz a falu életére: feltámaszthatunk rég halott követőinket, semmiből előidézett lakomával etethetjük meg az éhezőket, és hallucinogén gombával tarthatunk mindenkit mesterséges jókedvben.

[+]

És bár a falu vezetgetése is sok időnket viszi majd el, öt másik helyre is ellátogathatunk a térképen. Mindenhol vehetünk új lapokat, és mindenhol teljesíthetünk küldetéseket is, amelyekért a jutalom új és új köpenyek vásárlását lehetővé tevő kristályszilánkok formájában jelenik meg. A tengerparton horgászni lehet, ami egy fürge és remekül kitalált minijáték formájában jelenik meg. Elődünk, a bukott próféta otthonában egy fantasztikus kockajátékot próbálhatunk ki, Midas barlangjában végtelen aranyat költhetünk el, de a gombaemberek, illetve a mocsári vándor pici települését is érdemes felkeresni.

[+]

Noha nyilván nem mérhető a dedikált kertészkedős-közösségépítős játékok mélységéhez a Cult of the Lamb, én nagyon élveztem, hogy a műfajban elterjedt egyszerű bónuszválasztós bázisokat egy ilyen dinamikus aljátékkal cserélték le. A játékidőm felét szerintem itt töltöttem, főleg a hadjárat vége felé – ebben a szakaszban már rengeteg harci bónuszt lehet szerezni a faluban is, így a tényleges nekifutásokra jóval erősebb állapotban lehet nekivágni. Szintén élveztem a tökéletesen automatizált kertészeti rendszerek kialakítását, és persze az épületek folyamatos fejlesztését is. Sajnos a pénz egy idő után elveszítette minden szerepét, és néha úgy tűnt, hogy kultista állatkáim túlontúl gyorsan öregszenek meg, de így is kifejezetten tetszett a játék e szakasza.

[+]

Nem ejtettem szót a látványvilágról, pedig a Cult of the Lamb grafikusai mindenképpen megérdemlik a dicsérő szavakat. Remélem, a képekről is egyértelműen látszik, hogy milyen stílusos játék lett ez, és főleg, hogy a kreatív színhasználat milyen sokat tud dobni a látványvilágon. A karakterek animációját nem vitték túlzásba, de a szemek és a szájak rajzfilmes kezelése tökéletes lett, így minden kultistán azonnal látszik, hogy milyen hangulatban van – arról nem is szólva, hogy a botra támaszkodva beszélgető öregek, avagy a karfiolzabálás után hasmenéssel a klotyó felé rohanó fiatalok látványa is mennyire életszerű lett. A kedvencem azonban a harc közben óriási fegyverét kegyetlen vigyorral lengető főszereplő volt, akit a hevesebb manőverek után kétségbeesetten próbál követni állandóan izgő-mozgó fejfedője.

[+]

Cseppet sem hibátlan játék a Cult of the Lamb, de végre valami lényegeset tudott újítani a manapság igen népszerű, mégis sok tekintetben stagnálni látszó műfajon. A bájos körítés rendkívül sokat tesz hozzá az élményhez, és bár főleg az akciórész terén férne rá a további komplexitás, némi plusz mélység, így is kifejezetten jókedvűen játszottam végig a mindenestül 25 órás kampányát. A Cult of the Lamb egyelőre ennyit tartalmaz: nincs benne például még végtelen mód vagy New Game+, és a fejlődésnek is vége szakad a falu maximumra fejlesztésével, de a fejlesztők sűrű és ingyenes terméktámogatást ígérnek; az alapjáték láttán még konkrétumok nélkül is hajlamos vagyok hinni nekik. Amennyiben valaki el tudja fogadni, hogy ez nem az az epikus, szinte a végtelenségig gyűrhető roguelite, mint egynémely stílustársa (és amennyiben a pentagrammák és fordított keresztek tömege sem jelent gondot), bátran adjon neki egy esélyt!

A Cult of the Lamb PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, illetve Xbox konzolokra jelent meg.

Összefoglalás

Egy rész roguelite vagdalkozás, egy rész humoros menedzserjáték. Egyik rész sem tökéletes, ám kiválóan működnek együtt, így a Cult of the Lamb üdítő élményt jelent. Igaz, amint kimaxoltuk a szektát, és amint kipukkantottuk a sztoriban az utolsó szemgolyót is, a hajtóerő nagy része elvész. Ez jelenleg nagyjából 25 órát emészt fel – és bár a fejlesztők a jelentős sikerek után igen tartós támogatást ígérnek, a részletek erről még nem ismertek. A másik oldalról viszont ez jó hír is lehet: végre egy roguelite, amit belátható időn belül mindenestül le lehet küzdeni!

A Cult of the Lamb legjobb pontjai:

• Jó akciórészek, élvezetes varázslatokkal és kártyákkal;
• kifejezetten élvezetes szektaépítős szakaszok a harcok közt;
• nagyon jó horgászós, illetve kockázós minijátékok;
• sokszor hihetetlenül stílusosan néz ki.

A Cult of the Lamb leggyengébb részei:

• Csak ötféle fegyver van, és nem is mindet élvezetes használni;
• tartalmi szempontból a legtöbb rivális sokkal többet tud.

Bényi László