See you later, crocodile!

Mindegy, hogy definícióinktól függően az Alpha Wave-ig, a Geograph Sealig vagy inkább a Skyroadsig vezetjük vissza a 3D-s platformjátékok múltját, egy dolog biztos: 1996-ban, immár konzolokon felrobbant a műfaj. A Super Mario 64 – és kisebb mértékben a Crash Bandicoot – kijelölték az utat a többiek számára, a Bubsy 3D pedig azt prezentálta tökéletesen, hogy mit nem szabad csinálni. A következő években tömegesen érkeztek a követők, köztük egy kis csáléfogú krokodil, Croc is. Az ő története azonban különleges: a fejlesztő Argonaut annak munkálatait már 1994-ben elkezdte, éppcsak minden rossz megtörtént velük, ami csak lehetséges volt. Eleinte egy Yoshit főszerepbe helyező platform-versenyjáték lett volna ez, de amikor túl hasonlóvá vált a teljes titokban készülő Super Mario 64-hez, a Nintendo visszamondta a közös munkát. Bár kiadót hamar találtak a Fox Interactive-ban, nekik köszönhetően nem csak a főhőst, de alatta az egész játékot is újra kellett tervezni. Elsősorban azért, mert a tervezett rajzfilmsorozathoz érdekesebb helyszínekre és karakterekre volt szükség. Bár ez valószínűleg jót tett a játéknak, a rajzfilm végül sosem készült el, és így a tervezett multimédia franchise helyett csak egy sokat javult, de így sem kiemelkedő folytatással bővült a sorozat. Ez azonban a múlt: a jelen az, hogy az ismét aktív Argonaut az új korszakát az első Croc újrakiadásával ünnepelte – mégpedig az első Croc lényegében változatlan újrakiadásával.

A koncepció és a történet bájosan egyszerű: Croc-ot az alcímben is megemlített szőrös kis pamacslények, a gobbók találják meg babakorában, és ők nevelgetik a náluk jóval nagyobb jószágot. Egy nap azonban a galád dantinik elfoglalják az aranyos gömböcök völgyét és ketrecekbe zárva mind egy szálig elrabolják őket. A feladatunk Croc-ot irányítva nyilván az, hogy pályáról pályára haladva megtaláljuk és kiszabadítsuk cimboráinkat, ami persze azt is feltételezi, hogy közben a dantini sereg jelentős részét is megsemmisítjük – és ki tudja, később talán képesek leszünk legyőzni az egész haditervet kieszelő Dante bárót is. Ehhez különböző, tematikus – erdős, sivatagos, jeges, kastélyos – világokon kell áthaladni, mindenütt megküzdve az ellenségekkel Croc meglehetősen korlátozott eszköztárát használva. Kis extraként hol kulcsokat kell megkeresni, hol ládákat fogunk tucatszám szétzúzni, vagy épp az eltérő viselkedésű platformok közt pattogunk – talán mindenki ismeri a korszak és a műfaj jellegzetes játékmenetét. Egy apró extra, hogy minden pálya öt egyedi drágakövet is rejt, amelyek megkaparintásával egy extra területet nyithatunk meg a világok legvégén, ahol a legutolsó szőrmók várja hősi megmentőjét. Minden harmadik pálya legvégén egy fájóan egyszerű főgonosz tanyázik és a 100%-os gobbo-mentési eredménnyel további titkos szinteket is megnyithatunk – és ha ez is sikerül, egy extra-extra, a korábbiak egyvelegéből összeállt világ is elérhetővé válik egy utolsó utáni főgonosszal egyetemben.

[+]

Ennyi év távlatából még látványosabban kitűnik, de már 1997-ben is sokaknak feltűnt, hogy a Croc az egy évvel korábban megjelent Super Mario 64 egy legfeljebb közepes utóérzeteként hat: krokodilunk mozgáskultúrája az alapokat tekintve hasonlít Marióéra, de a komplexebb ugráskombinációkra már nem képes. Persze nem csak onnan tanult a kis krokodil: a megfelelő számban felmarkolt kristályok extra életet adnak, de ha megsérülünk, azok mind szétpattannak, és erősen limitált időnk van csak felkapni a széthulló kincseket – á la Sonic, azzal a különbséggel, hogy ott azért jóval több gyűjtögetnivaló volt. Bár az új verzió nem sokat alakít az eredetin, legalább az irányítást korszerűsítették: a régi, Resident Evilt imitáló „tankszerű” kontrollt hál’istennek leváltotta a normális, évtizedek óta megszokott irányítás. Azt semmiképpen nem állítanám, hogy ezzel triviális lett a kihívás szintje, de legalább most már nem küzd aktívan ellenünk a kontroller.

[+]

Amikor a Croc megjelent, még épphogy a 3D-s platformjátékok özönének elején voltunk, így a játékosok sokkal megbocsátóbbak voltak – de ma már azért látni, hogy a Croc érezhetően gyengébb alkotás, mint a legendává váló óriások. A kristályok hirtelen elvesztése irritáló, és ezt csak fokozza, hogy a hitboxok sem egységesek: a repkedő buzogányok például még a közelemben se voltak, amikor már eltaláltak. A legfrusztrálóbb húzás viszont mindenképpen az, hogy a mozgó platformok „lendületét” már a landolás előtt átveszi karakterünk, így az intuitív kompenzálással, a minden más játékban működő kis ellentartással pont, hogy a halálba taszítjuk szegény karakterünket. Furcsa, hogy ezt nem akarták a korszerűsítési folyamat során orvosolni. Ezek a gondok a későbbi, kíméletlenebb pályákon még érezhetően köszönnek vissza: a kezdeti, kellemes és könnyed ütemet kellő ív nélkül váltja a jóval gyilkosabb menetrend.

[+]

Az új verzió igényességére is az jellemző, mint az egész játékra: felemás a kép. Nagyon helyes, hogy az irányítást modernizálták, de sajnos itt meg is álltak a fejlesztők – a hasonló újrakiadásokra jellemző visszatekerés, vagy legalább a szabad mentési lehetőség fájóan hiányzik. Grafikai előrelépések tekintetében is jóval kisebb a javulás, mint azt várnánk, amit az is segít bemutatni, hogy bármikor lehet váltani az igencsak hasonló régi és új kinézetek között. Egy modern (?) élsimítási opción és néhány retrós CRT-szűrőn kívül sok lehetőség nem vár ránk a menüben. Igaz, ennek köszönhetően szinte minden hardveren remekül fut a játék – ami persze elvárható, de hát már arra is láttunk példát, hogy egy Pac-Man újrakiadás szaggatott. Óriási bónusz viszont Crocipedia menüpont, ahol egy rakás érdekességet találunk a szériáról: interjúkat, használati útmutatókat, promóciós anyagokat, tervrajzokat, kezdeti animációkat és egyéb érdekességeket lehet átböngészni, amelyek érdekes betekintést engednek a kilecvenes évek játékfejlesztési világába – plusz itt vannak a rajzfilm tervei is. Ebből egyértelműen kiderül, hogy valamikor jóval nagyobb álmok álltak Croc mögött, ebben pedig van valami keserédes is.

[+]

A Croc: Legend of the Gobbos tehát 2025-ben meglehetősen felemás élményt nyújt. Aki nosztalgiával gondol vissza az eredetire, vagy egyszerűen szereti az egyszerűbb platformjátékokat, annak óvatosan merem ajánlani minden hiányosságával együtt is. Az egész játéknak van egy azonnal érezhető kedves, aranyos hangulata, és erre játszik rá remekül a szeleburdi muzsika, ami azonnal visszarepített gyerekkoromba, amikor még újszerű élményekként éltem meg a gobbószabadítást. Akit érdekel a videojátékok fejlesztése, akit elvarázsolnak a máskülönben oly nagy elánnal titkolt dolgok, az értékes kincsesbányára lelhet a Crocipediában. Tagadhatatlan azonban az is, hogy a Croc már megjelenésekor sem volt a műfaj királya, és hibái azóta csak frusztrálóbbá váltak. Legyen szó technikai gondokról, vagy éppen az új kiadás grafikai helyben topogásáról, a helyenként roppant aljas pályatervezésről, netán a béna bossfightokról, sajnos a Croc második fele könnyen felidegesítheti az embert. Megbocsátóbb lennék talán egy kicsit kedvesebb árcédula láttán, de ha egy 11 ezer forintnál is drágább Croc-újrakiadásról beszélünk, akár a kézikonzolos feldolgozást, akár a második részt is szívesen láttam volna a csomagban.

A Croc: Legend of the Gobbos PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.

A tesztjátékot a kiadó Argonaut Games biztosította.

Összefoglalás

A Croc: Legend of the Gobbos egy újabb klasszikus mascot platformer visszatérése, amin meglehetősen érezni az idő maró vasfogát. Egyszerű, majd hirtelen frusztrálóvá váló ugrálós-mászkálós játék ez, ami pár órára leköt, ha bírod a régi platformereket. Legnagyobb erénye mindenképpen az, hogy rengeteg extra dokumentációt tartalmaz.

A Croc: Legend of the Gobbos legfőbb pozitívumai:

• Kellemes retró hangulat;
• modern vezérléssel bővült;
• értékes játéktörténeti infók a Crocipediában.

A Croc: Legend of the Gobbos legnagyobb hiányosságai:

• Frusztráló pályatervezés, főleg a második felében;
• elavult játékmenet, főleg mai szemmel;
• fennmaradó technikai és mechanikai hibák.

Georgiadisz Leonidas