Az olasz meló

Ha valaki attól félne, hogy a Company of Heroes 2 megjelenése eltelt szörnyen hosszú évtized során a Relic fejlesztői a Dawn of War 3 módjára teljesen átalakítják e sorozat játékmenetét is, őt rögtön meg kell nyugtatnom: a Company of Heroes 3 a korábbi részek mintájára készült. Sőt: ez olyannyira igaz, hogy inkább az a panasz merülhet fel egyesekben, hogy a játék túlságosan is hasonlít elődeire… Na de ne szaladjunk ennyire előre – már csak azért sem, mert a széria évtizedes hiátusa azt is jelenti, hogy minden bizonnyal sok érdeklődő akad, akik sosem találkoztak még ezzel a második világháborúban játszódó taktikai játékkal. A legfontosabb tudnivaló talán az, hogy bár a nézőpont és az irányítás hasonló azokhoz, a Company of Heroes nem egy klasszikus bázisépítős RTS: nincs benne hagyományos nyersanyag-gyűjtés, nem lehet benne száz tankot legyártani, és a túlerő sem feltétlenül győz – ha seregnyi gyalogost a nyílt úton megindítunk egy magaslaton üzemelő magányos bunker ellen, hát annak gépágyúi ellentmondást nem tűrően szétszedik szegény bakáinkat.

A főmenüben a szokásos opciók várnak ránk: kampányok, skirmish és multiplayer. Haladjunk mi is e sorrendben, már csak azért is, mert a kampányban található a harmadik rész talán legnagyobb újítása – sőt, egyetlen igazán nagy újítása. Ez az új ötlet az Olaszország felszabadítását modellező kampány felépítésében nyilvánul meg, amelyen egyértelműen látható a Total War-széria hatása. Itt a szicíliai partraszállástól egészen Róma elfoglalásáig kell eljutnunk, faluról falura, erődről erődre, repülőtérről repülőtérre náci- és fasisztamentesítve az országot.

[+]

E szakasz ugyanúgy két fázisra bomlik, mint a Total War-játékok: egyrészt a nagyléptékű stratégiai térképen irányíthatjuk egységeinket és adhatjuk ki az infrastruktúrát érintő parancsainkat, másrészt viszont amint egy konkrét összecsapásra kerül sor, azt már a szokásos módon, testközelből kell levezényelni. A valóságban is lezajlott fontos csatákat (például Monte Cassino, Anzio vagy Salerno) szépen kidolgozott, scriptelt eseményekkel teli „hagyományos” Company of Heroes-pályák képében kapjuk meg, a kisebb ütközeteket pedig ha nem is randomgenerált, de mindenképpen kevésbé karakteres csatatereken vívhatjuk meg. Az agresszivitásunktól és taktikai érzékünktől függően 30-40 órás kampány során ezekre rá fogunk unni, ezért is érthetetlen, hogy miért csak néha választható a csaták automatikus modellezése.

[+]

Az olasz kampány során nem csak a gyalogosokat és a tank-hadosztályokat irányíthatjuk, de rengeteg más lehetőségünk is lesz. A repülőterek közelében például felderítőket és bombázókat is rendelhetünk (nem csak a kampánytérképen, de akár a konkrét csaták során is), a parti városokért zajló ostromokat hajóágyúink támogatása könnyíti meg, de akár saját erődítményeket is felhúzhatunk a már elfoglalt településeken vagy épp a fontosnak ítélt hidak védelmére. A hadjárat egyhangúságának feloldásának érdekében három szövetséges vezetőt használ a Company of Heroes 3: egy brit és egy amerikai tábornok, illetve egy olasz szabadságharcos vezér szórnak meg minket állandó kéréseikkel. Mindegyik másra helyezi a hangsúlyt, és ha eleget dörgölőzünk hozzájuk, hát eltérő bónuszokat is biztosítanak.

[+]

Mindez papíron fantasztikusan hangzik, a gyakorlat azonban kicsit más képet mutat. A nyerő stratégia megválasztását alaposan megnehezíti, hogy hiába van a térkép tele mindenféle ikonokkal, szinte semmilyen adat nem áll rendelkezésre az ellenséges egységekről, az elfoglalandó városok védelméről. Igaz, nagyon izgulnunk emiatt azért nem kell: az ellenség megdöbbentően passzív, olyannyira, hogy még a teljesen védelem nélkül hagyott városainkat sem hajlandók megtámadni véletlenül épen hagyott csapatai. Néha persze kell védekezni, de ezek mind előre megírt események – magától a Wehrmacht szinte semmit nem csinál. Ehhez hasonlóan a sértődött kisgyerekként veszekedő tábornokok kegyeiért folytatott harc is nevetségesen egyszerű – hacsak direkt rá nem hajtunk valamelyik alak állandó megsértésére, egyszerre leszünk mindhárommal cimboraságban.

Berber mese

Az olasz kampány egyelőre tehát nem olyan dinamikus, mint amilyennek a fejlesztők megálmodták azt, de még e csalódás ellenére sem nevezhetjük ténylegesen rossznak – főleg, ami a nevezetesebb ütközeteket illeti. Az épületekkel, dombokkal, szirtekkel teli környezetben a vertikalitás kiemelkedően fontos, és a speciális egységek is fantasztikusan jól használhatók. Az indiai tüzérség mesterien űzi szakmáját, mobil lövegeik taktikus használatával alaposan megkönnyíthetjük minden utca, minden épület, minden tér bevételét. Nálam szintén népszerű lett a gránátzáporral beköszönő gurkha osztag is – ha sikerült őket az ellenfél védtelen oldalába manőverezni, hát a legjobban védett pontokat is el tudták foglalni. Az igazi ász a csapatban azonban a lángszórós egység – nyilván nem a páncélosok ellen, de ami a gyalogosokat illeti, ezek pokoli hatékonyan égetik fel még a legjobban védett egységeket is.

[+]

A Company of Heroes továbbra is ezekről az apró manőverekről, a részletekbe is belemenő taktikázásról szól. Bakáinkat fedezékben kell tartani, a tankokat az eltérően páncélozott oldalaikra ügyelve kell használni, a nagyobb rohamok előtt pedig nem árt tüzérséggel felpuhítani az ellenséges védelmeket. Egyszerre ritkán van nyolc-tíz egységnél több az irányításunk alatt, és mivel ezek mind egyenként fejlődnek, érdemes nem tucattermékként kezelni őket. Az első néhány ütközet megtanít rá minden játékost, hogy itt nem lehet eszetlenül rohamozni – nem, itt nem szabad fedezék nélkül hagyni osztagainkat, minden csatára a megfelelő fegyvert kell bevetni, és ha lehet, hát érdemes katonáinkat magaslati előnyt és extra védelmet nyújtó épületekbe (esetleg kisiklott vasúti kocsikba) bezsuppolni. Az összehangolt akciókat egy kisebb újítás segíti megkomponálni: bármikor leállíthatjuk a játékot, és ilyenkor ráérősen adhatunk ki részletes parancs-láncokat minden szakaszunknak. Fantasztikus látvány, ahogy az így megírt utasítások egyszerre végrehajtódnak, és bakáink egyszerre három oldalról támadva bevesznek egy parancsnoki pontot, vagy épp felrobbantanak valami túl nagy önbizalommal rendelkező tankot.

[+]

A nagy olasz kampány mellett kapunk egy sokkal hagyományosabb, különálló pályákból álló észak-afrikai történetet is. Itt nincs stratégiai térkép, hiányzik a pályákon átívelő fejlődés, és nincsenek bevethető hajók és bombázók sem – nyolc kiváló pályát kapunk, amelyekben a Rommel által irányított Afrikakorps első győzelmeit kell megvívni. Maguk a pályák általában nagyszerűek lettek, ráadásul nagy nyílt tereikkel meglehetősen eltérő játékmenetet és hangulatot kínálnak, mint az olasz missziók általában szűk városi ütközetei. E pályák közt igényesen szinkronizált, de jobbára állóképes átvezető jelenetek a berber ellenállók történetét mesélik el; ötletnek nem rossz, de mivel az itt látott karakterek a csatákban nem jutnak szerephez, így nehéz izgulni értük.

Szintén kicsit csalódott voltam a nagyjából hat-hét óra alatt leküzdhető kampány lezárásával kapcsolatban: nyilván tudjuk, hogy az Afrikakorps hosszú távon nagyon nem nyerte meg a britek és franciák ellen vívott hadjáratát, de úgy éreztem, hogy a kampánynak így nagyon hirtelen, bármiféle kielégítő lezárás nélkül lett vége – mennyivel elegánsabb megoldás lett volna például, ha a második el-alameini csatánál átváltunk brit nézőpontba, és még néhány küldetés során velük zárjuk le a háború ezen frontját.

Online háborúk

A két kampány együtt közel 50 órányi stratégiázást is nyújthat, és bár teljes potenciálját a sok hiba miatt az olasz hódítás nem tudja betölteni, én így is kellemesen szórakoztam ezekkel. A Relic fejlesztői még mindig értenek az izgalmas, változatos és sokféleképpen „megoldható” pályák készítéséhez. A skirmish módban 14 további harcmezőt kapunk, ami a sorozat történetében rekordnak mondható. E játékmódban 1-4 játékos harcolhat ugyanannyi gépi irányítású csapat ellen, és multiplayerben hasonlóképpen a 4v4 felállású csaták a legnagyobbak. E játékmódokban a négy frakció (brit és amerikai, valamint Afrikakorps és Wehrmacht) bármelyike választható, és persze mind eltérő fejlesztésekkel, egységekkel és ezek miatt különböző játékstílussal is rendelkezik.

[+]

A négy frakció közti különbségeket kihangsúlyozandó mindegyik három specializált harccsoporttal rendelkezik – majd amikor ezek között döntünk, mindegyikben további két képességfa nyílik meg. Az itt megnyitott passzív bónuszok mellett természetesen e választásunk exkluzív egységeket is biztosít. A játék során szerzett parancsnoki pontokból tudjuk megnyitni szakaszonként az extra képességek valamelyikét, és ez permanens módon megszabja az adott osztag felszerelését. A briteknél például a már említett indiai tüzérség harccsoportot választva a két képességfa egyike a gyalogság fejlesztésével foglalkozik, és a szívós gurkha csapatokat nyitja meg, a másik pedig a tüzérségi támogatást erősíti, egy indiai nehéztüzérségi szakaszt, illetve a BL5.5 löveget megnyitva. A Wehrmachtnál az egyik harccsoport a Luftwaffe légitámogatását teszi elérhetővé, az olasz egységek az Afrikakorpsnál érhetők el, az amerikaiaknál pedig választásunktól függően ejtőernyősök, a sérült járműveket megjavító műszaki alakulat, avagy kommandósok válnak elérhetővé.

[+]

A játékhoz egyelőre hetente érkeznek a több gigabájtos frissítések, a fejlesztők tehát továbbra is gőzerővel dolgoznak a játék javításán és bővítésén. Technikai jellegű problémáim ezért nem nagyon voltak: a játék még a legzsúfoltabb szituációkban sem lassult le, ami mindenképpen pozitívabb összképet jelent, mint amit a Company of Heroes 2 nyújtott a megjelenésekor. Igaz, ebben annak is része lehet, hogy a látványvilág nem lett radikálisan kidolgozottabb, mint amilyen a tíz éve megjelent előző részben volt. Persze, van néhány új effekt, és biztos vagyok benne, hogy az egyedi textúrák és poligonszámok is magasabbak, mint anno 2013-ban, de az összkép nem változott meg lehengerlően. Ami a hangokat illeti, az élmény egyenesen romlott: míg a második rész mélynyomókat próbára tevő basszussal operált, addig itt kevésbé karakteresek a hangok, és sokszor egyfajta audió-masszává folynak össze (igaz, lehet 5.1-es hangszórókkal más az élmény). E tekintetben tehát mindenképpen egy kis csalódás volt a Company of Heroes 3 – csúnyának semmiképpen nem nevezném, de én személy szerint több fejlődést vártam ennyi idő után.

Ennél sokkal jobban zavart, hogy a kamerát alig lehet kizoomolni, egyszerűen nincs rá lehetőség modok nélkül, hogy a harctér egy nagyobb részét egyben lehessen áttekinteni. Vegyük ehhez hozzá, hogy a kezelőfelület meglehetősen nagy területet foglal el, és nem csoda, hogy néha kifejezetten klausztrofóbiásan éreztem magam a monitor előtt. Az élményt azonban még ez sem tudta igazán elrontani. A Company of Heroes 3 nem lett az a korszakos előrelépés, mint amilyen szerintem a második rész volt, egyszerűen csak egy iteratív folytatás, amelynek legnagyobb újítása, a Total War-ihlette dinamikus kampány egyelőre hibáktól hemzseg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne ez lenne az utóbbi néhány év egyik legjobb stratégiai játéka – a széria olyan magas szintet képvisel, hogy egy, a vártnál talán kevésbé tüzes, még sok-sok javítást igénylő folytatás is a legjobbak között van.

A Company of Heroes 3 most PC-re jelent meg. A játék PlayStation 5-re és Xbox Series konzolokra valamikor idén érkezik meg.

Összefoglalás

A Company of Heroes 2 kiemelkedően jó játék volt, amikor megjelent – a harmadik rész ahhoz képest talán csalódást keltően apró előrelépés, de riválisok híján így is nehéz haragudni rá. Ha valaki a multiplayert szereti igazán, az már most fejest ugorhat a háborúba – akit viszont inkább a két kampány érdekel, az talán várhat még egy kicsit. A fejlesztők gőzerővel dolgoznak a frissítéseken, így van rá esély, hogy a most kielégítő olasz kampány néhány hónap múlva fantasztikussá érik.

A Company of Heroes 3 legjobb pontjai:

• Bár a két kampány nem tökéletes, így is szórakoztatnak;
• a testközeli, taktikus játékmenet ma is élvezetes;
• a játék leállítása és a parancsok együttes aktiválása;
• tartalom terén több, mint bármelyik elődje.

A Company of Heroes 3 leggyengébb részei:

• Az olasz kampányban csomó dolog nem működik jól;
• Technológia terén nem látszik a CoH2 óta eltelt tíz év.

Bényi László