Berber mese
Az olasz kampány egyelőre tehát nem olyan dinamikus, mint amilyennek a fejlesztők megálmodták azt, de még e csalódás ellenére sem nevezhetjük ténylegesen rossznak – főleg, ami a nevezetesebb ütközeteket illeti. Az épületekkel, dombokkal, szirtekkel teli környezetben a vertikalitás kiemelkedően fontos, és a speciális egységek is fantasztikusan jól használhatók. Az indiai tüzérség mesterien űzi szakmáját, mobil lövegeik taktikus használatával alaposan megkönnyíthetjük minden utca, minden épület, minden tér bevételét. Nálam szintén népszerű lett a gránátzáporral beköszönő gurkha osztag is – ha sikerült őket az ellenfél védtelen oldalába manőverezni, hát a legjobban védett pontokat is el tudták foglalni. Az igazi ász a csapatban azonban a lángszórós egység – nyilván nem a páncélosok ellen, de ami a gyalogosokat illeti, ezek pokoli hatékonyan égetik fel még a legjobban védett egységeket is.
[+]
A Company of Heroes továbbra is ezekről az apró manőverekről, a részletekbe is belemenő taktikázásról szól. Bakáinkat fedezékben kell tartani, a tankokat az eltérően páncélozott oldalaikra ügyelve kell használni, a nagyobb rohamok előtt pedig nem árt tüzérséggel felpuhítani az ellenséges védelmeket. Egyszerre ritkán van nyolc-tíz egységnél több az irányításunk alatt, és mivel ezek mind egyenként fejlődnek, érdemes nem tucattermékként kezelni őket. Az első néhány ütközet megtanít rá minden játékost, hogy itt nem lehet eszetlenül rohamozni – nem, itt nem szabad fedezék nélkül hagyni osztagainkat, minden csatára a megfelelő fegyvert kell bevetni, és ha lehet, hát érdemes katonáinkat magaslati előnyt és extra védelmet nyújtó épületekbe (esetleg kisiklott vasúti kocsikba) bezsuppolni. Az összehangolt akciókat egy kisebb újítás segíti megkomponálni: bármikor leállíthatjuk a játékot, és ilyenkor ráérősen adhatunk ki részletes parancs-láncokat minden szakaszunknak. Fantasztikus látvány, ahogy az így megírt utasítások egyszerre végrehajtódnak, és bakáink egyszerre három oldalról támadva bevesznek egy parancsnoki pontot, vagy épp felrobbantanak valami túl nagy önbizalommal rendelkező tankot.
[+]
A nagy olasz kampány mellett kapunk egy sokkal hagyományosabb, különálló pályákból álló észak-afrikai történetet is. Itt nincs stratégiai térkép, hiányzik a pályákon átívelő fejlődés, és nincsenek bevethető hajók és bombázók sem – nyolc kiváló pályát kapunk, amelyekben a Rommel által irányított Afrikakorps első győzelmeit kell megvívni. Maguk a pályák általában nagyszerűek lettek, ráadásul nagy nyílt tereikkel meglehetősen eltérő játékmenetet és hangulatot kínálnak, mint az olasz missziók általában szűk városi ütközetei. E pályák közt igényesen szinkronizált, de jobbára állóképes átvezető jelenetek a berber ellenállók történetét mesélik el; ötletnek nem rossz, de mivel az itt látott karakterek a csatákban nem jutnak szerephez, így nehéz izgulni értük.
Szintén kicsit csalódott voltam a nagyjából hat-hét óra alatt leküzdhető kampány lezárásával kapcsolatban: nyilván tudjuk, hogy az Afrikakorps hosszú távon nagyon nem nyerte meg a britek és franciák ellen vívott hadjáratát, de úgy éreztem, hogy a kampánynak így nagyon hirtelen, bármiféle kielégítő lezárás nélkül lett vége – mennyivel elegánsabb megoldás lett volna például, ha a második el-alameini csatánál átváltunk brit nézőpontba, és még néhány küldetés során velük zárjuk le a háború ezen frontját.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
