No woman, no cry?

Én először a Journey vezető designerét, Jenova Chent láttam kimondani az igazságot: bár a videojáték nagyszerű hobbi, az azáltal megérintett érzelmek köre szánalmasan és sajnálatosan szűk. Nincs még egy hasonló szórakoztató médium, amely hasonló hatékonysággal tudna diadalérzetet vagy feszültséget kelteni az emberben, de bármi más emóció kiváltásáról is legyen szó, csak a legritkább esetben találunk azzal legalább szőrmentén foglalkozó programokat. Míg a filmek világában a sok akció közt bőven találunk drámát és romantikát, vígjátékot és dokumentarista alkotásokat, addig ezek a műfajok sokkal ritkábbak a videojátékok közt. Ezért is fontos játék a Catherine, ez a különleges program, amely ugyan igen távol van attól, hogy hibátlannak nevezzük, mégis páratlan élményt képes nyújtani, szimplán témaválasztásának köszönhetően.

A 2011-ben megjelent Catherine – és persze új verziója, a Full Body – ugyanis a kapcsolatokra, mégpedig nem rózsaszín szemüvegen keresztül nézett kapcsolataira koncentrál. Központi alakja Vincent Brooks, egy 32-éves, de teljesen felnőni még mindig képtelen fickó, aki haverjaival együtt ugyanabban a tétova, ambíciók nélküli céltalanságban sodródik, mint sokunk néhány ismerőse (mi nem vagyunk ilyenek, nem igaz?). Hosszútávú kapcsolata a gyönyörű, de nála sokkal érettebb Katherine-nel már majdnem teljesen kiürült, és Vincentet sem programozói munkája, sem az esténkénti iszogatások nem elégítik ki teljesen.

Ebbe a poshadóban levő lelki állóvízbe csapódik bele egy gyönyörű, kihívó, szexi csaj, aki mintha csak Vincent fantáziáiból mászott volna elő: a szőke haj és a kék szemek már alapból vonzóvá teszik, de a combfix és a mikrodressz kombinációja még ezt is fokozni tudja. Ráadásul a – mit tesz isten? – Catherine nevű leányzó hiába fiatalabb 10 évvel Vincentnél, pontosan tudja, hogy mit akar, így főszereplőnk másnap elkerülhetetlenül az ágyban is mindenre hajlandó szőkeség karjaiban ébred. Szégyen és szexuális vágy, bűntudat és lelkes izgatottság keveréke önti el Vincent idegrendszerét – és ebből az érzelmi kulimászból természetesen mi fogunk neki kiutat mutatni.

Kathrine a rendet képviseli, azt, amit a társadalom elvár egy kapcsolattól – Catherine pedig egyértelműen az impulzivitást, az izgalmat, a káoszt jelképezi. Vince-nek nincs olyan barátja, aki nyíltan az utóbbit ajánlaná; de többeken is érződik, hogy mélyen bizony ők se tudnának ellenállni egy ilyen helyzetben. A Full Body kiadás mindezt még megfejeli egy harmadik potenciális romantikus partnerrel: Vincent nem csak egy őt üldöző alak elől menti meg Rint, de lakást és munkát is talál neki. (Az új otthon Vincent épületében van, az állás pedig a bár zongoristája, így sosem leszünk túl messze új ismerősünktől.) Rin nem olyan agresszív, mint Catherine, de viselkedéséből tökéletesen kitűnik, hogy ha hősünk is akarná, hát semmi akadályát nem látná az új hősével való kapcsolat beindításának.

A Catherine lényegében Vincent következő tíz napját meséli el, mégpedig két, élesen különböző módon. A legjobban talán a Persona-játékokhoz lehet hasonlítani a dolgot: esténként szociális életünket élhetjük ki a bárban, ezt követően pedig jön a küzdelem. Az előbbi során tudunk beszélgetni ismerőseinkkel (vagy akár vadidegenekkel), játszhatunk a játéktermi géppel, vagy akár leihatjuk magunkat a sárga földig. Az életünk békéjét feldúló három Katalin is itt zaklat minket SMS-en és telefonon, és bizony nagyon nem mindegy, hogy amikor Katherine cseszteti Vincentet, mert már megint iszik, amikor Catherine szexi selfie-tküld magáról, amikor Rin próbál aranyosan közeledni, ember legyen a talpán, aki minden helyzetben megfelelő választ tud adni.

De persze a játék pontosan a megfelelő válasz kereséséről szól; no és arról a filozófiai eszmefuttatásról, hogy van-e egyáltalán helyes válasz. Csak rajtunk múlik, hogy a három romantikus út közül melyiket próbáljuk meg előnyben részesíteni – sőt, az aromantikus, önmegvalósító opció is tökéletesen lehetséges. Összesen 13 befejezés érhető el a Full Bodyban (ebből öt teljesen új; elsősorban a Rinhez kapcsolódók), és ezek tényleg radikálisan eltérő jövőképet rajzolnak fel Vincent számára.

Falra mászok tőlük!

A játék azonban nem szimplán a hosszas beszélgetésekről és az SMS-ekre adott válaszokról szól, ugyanis a program tartalmaz egy másik fontos játékelemet is. Ez pedig egy igen fura logikai játék, amelyben valós időben (mit valós időben; kőkemény időlimittel!) kell megmásznunk egy mozgatható kockákból álló falat. Ezek a kihívások éjszakánként, Vincent álmaiban jelennek meg és míg eleinte úgy tűnik, hogy szimplán hősünk bűntudatos gyötrődését szimbolizálják, hamar kiderül, hogy bizony másokat is kínoznak hasonló rémálmok – sőt, van olyan is, aki bele is halt ebbe!

A kollektív rémálmok hátterének kimagyarázását meghagyom a játéknak, de magával a mászással mindenképp foglalkoznunk kell, hisz ez adja a Cathrine játékidejének jó egyharmadát. A Vincent előtt tornyosuló fal megmászása igen egyszerű szabályok szerint zajlik: az ezekben a szakaszokban pöttyös boxeralsóban feltűnő hősünk egyetlen kocka magasba tud mászni, bármelyik kockát tudja húzni (ha van hová hátrálnia), és bármekkora kupacot el is tud tolni; ha pedig leesne, a peremen megkapaszkodva tud jobbra-balra mozogni.

Hiába egyszerűek ezek a szabályok, a megannyi extra építőelem már megkavarja az egészet. Nem csak olyan darabok vannak, amelyeket nem lehet mozgatni, de csapdák, szétporladó blokkok, robbanó kockák, jégtől csúszós elemek és maguktól mozgó darabok is akadnak. Számomra a legtöbb problémát azonban nem ezek okozták, hanem a fal fura fizikája: a kockák ugyanis nem zuhannak le, ha legalább egy élük érintkezik egy másik elemével. Ezt kihasználva rengeteg trükköt tudunk kidolgozni, szűk területen is gyorsan kapaszkodva, hidakat kreálva, a pálya hátsó oldalán függeszkedve, néhol egész falszakaszokat megsemmisítve. Ha az ember belejön, egész érdekessé válik a dolog – azonban az alapjáték könyörtelen időlimitje nem biztosított ehhez megfelelően gyengéd tanulási ívet. A Full Body azonban megkönnyíti életünket: az új, Safety nehézségi módban simán átugorhatjuk a szinteket, Easyszinten pedig automatizálhatjuk a mászást, így megnézve, hogy egy-egy nehéz részen miként is lehet pár mozdulattal könnyedén átjutni.Nehezebb szinteken pedig legalább annyival könnyebb az életünk, hogy már végtelenszer próbálkozhatunk, nem számolja az életeket a program.

Azok számára, akik annyira imádják ezt a fura falmászást, hogy időre menő versenyeket rendeztek már az erre nem igazán alkalmas alapjátékkal is, örülhetnek: a fejlesztők is látták a YouTube-videókat, és a Full Body ennek köszönhetően a sztorin kívül elérhető játékmódokban közel 500 extra pályát tartalmaz, köztük ördögien nehezeket is. Ezen felül van egy igazi multiplayer mód is, ahol ezeket a falakat ketten, egymást lelökdösve mászhatjuk meg.

Bár az új könnyítési opcióknak (no meg az eredetivel eltöltött óráknak) köszönhetően most sokkal hamarabb megbarátkoztam a falmászással, mint 2011-ben, számomra a Catherine fő varázsát továbbra is különleges története jelenti. Vincent elképesztően feszült helyzetekbe képes belecsöppenni egyetlen szörnyeteg vagy lézerpuska nélkül is, és a játék egynémely fordulata, megjegyzése vagy élethelyzete még saját életemmel kapcsolatban is élesen rezonált.Nem szokásom életkor szerint külön ajánlgatni a játékokat, de bizony a Catherine a 30-35 feletti korosztálynak – főleg az életükkel nem minden tekintetben elégedett személyeknek – katarzist is hozhat. És emellett eltörpül annak fontossága, hogy mondjuk grafikailag azért sokkal jobban is hozzányúlhattak volna a programhoz…

A Catherine: Full Body csak PlayStation 4-re jelent meg.

Pro:

• Játékokban sosem látott téma;
• sok kisebb-nagyobb újdonság;
• automatizálható vagy átugorható puzzle-szakaszok.

Kontra:

• Itt-ott érződik, hogy Rin utólagos kreáció;
• kezdőknek barátságtalanul nehéz tud lenni normal fokozaton.

80

Grath