Az elit alakulat

Itt vagyunk tehát kezünkben a várva várt nagy visszatéréssel, az egyetlen kérdés pedig csak az maradt, hogy képes-e a játék megugrani az egekig fokozódott elvárásokat. Röviden: nem, azokat az elvárásokat nem. Hiába is szépítjük, az első kettő Call of Duty kiemelkedő volt a maga idejében, hiányosságaikat pedig megszépítik az emlékek. Volt időszak, amikor már elegünk volt a korszakot feldolgozó játékokból (emlékeztetőül: Call of Duty, Medal of Honor, Brothers in Arms, Day of Defeat, Red Orchestra, Hidden & Dangerous, Wolfenstein), mert úgy hittük, hogy már mindent láttunk és vágytunk az újdonságokra. Talán épp ez a legnagyobb gond, hogy már tényleg láttunk mindent és sok újdonságot nem tud mutatni a WWII sem. A kampány viszont nem rossz, sőt. Látszik, hogy végre nem csak a marketing tolta a szekeret, hanem leültek a Sledgehammernél és végiggondolták, hogy miként lehetne a régi köntöst felhúzni a széria jelenlegi vázára. A végeredmény korántsem tökéletes, hiszen magán viseli az átlagos “modern” Call of Duty stílusjegyeket játékmenet terén, azaz pörgős és gyakorlatilag célpontról célpontra rohangáló egyszemélyes hadsereg vagyunk, már megint.

Ezt az érzetet igyekszenek csökkenteni azzal, hogy interakciókba keveredhetünk az osztagunk tagjaival - kérésünkre hozzánk vágnak egy adag lőszert, elsősegély csomagot, pár gránátot, jelzőfüstöt, vagy épp “wallhacket”, pontosabban fogalmazva a német katonák köré világító körvonalat biztosíthatnak nekünk. Igen, visszatértek (csak a kampány erejéig) a medkitek, így nem rohanhatunk ki a kereszttűzbe, mint szökött boci a réten, hanem megfontoltabban kell előre haladnunk, már regular nehézségen is. Bajtársaink némiképp passzívan állnak az ütközet kimeneteléhez, azaz a piszkos munkát mi végezzük el, de néha azért eltalálnak egy-két német katonát, ha a helyzet úgy hozza, lopakodós küldetések esetén pedig puszta kézzel le is teríthetik az ellenséget, ha azok túl közel merészkednek. Három küldetés erejéig szerencsére el is engedjük az általunk irányított Daniels közlegény kezét és más karakterekkel kell az adott szakaszt befejeznünk. Erősen nyit a kampány a normandiai partraszállással, csak sajnos elég hamar végig is rohanunk rajta, hogy egy hatásvadász epilógussal rövidre zárják a történetet.

A küldetések szerencsére változatosak, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy sok jelenet egy B-kategóriás akciófilm szintjét ütik meg - tényleg mindent láttunk már, nem is veszi magát komolyan a játék a sokat látott missziók terén sem, ezért több, néha nagyon jó, néha nagyon gáz, eltérő mechanikájú küldetéssel oldják (fokozzák?) a hangulatot. Mint kiderült, a harmadik birodalom katonái továbbra sem az intelligenciájukról híresek, kifejezetten vakok és süketek is a lopakodós missziók terén, egyéb esetben pedig általában megvárják, hogy mi lőjünk elsőnek. Ha a partraszállástól eltekintünk, három kiváló, ötletes, egy filmekből is ismerős pillanata volt a játéknak, ami miatt megéri végigtolni a rövidke kampányt. Mindenképp pozitívum a karakterek részletesen megírt dialógusa és a mögéjük rakott színészi munka. Osztagunk változatos személyiségekkel van tele, kezdve a seggfej “nyugalmi idős alkoholista” őrmestertől, a csapat őrangyala hadnagyon át a svindler legjobb barátig mindenki megtalálható.

Üresjárat szinte sosincs még beszédben sem, rengeteg az elsődleges és másodlagos karakterek között is az interkació, az utolsó ágyúgolyó töltelék is rendelkezik saját dialógussal, amihez hozzátesz a képernyőn levő konfliktushoz. Fergeteges beszólások, korhű poénok, autentikus beszédek tűzdelik a fontos és kevésbé fontos jeleneteket is, látszik, hogy a játék ezen aspektusában van annyi munka, mint bármelyik másik elemében. Egyéb hanghatásokra sincs egyáltalán panasz, amint meghalljuk az M1 Garand kultikus tárkiürülést követő csillingelését, áthat minket a nosztalgia. Minden egyes robbanás, gellert kapott golyó egyedibbnek, “modernebbnek” hangzik, mint az elődökben, a legtöbb fegyver hangja is élethűbb/másabb a megszokottaknál. Tökéletesnek persze nem lehet nevezni az audiovizuális szekciót, mind hangzás, mind grafika terén más játék az etalon. Hogy a dolgunk ne legyen könnyebb, pályánként többször lehetőségünk van pár hőstett (Heroic Action) végrehajtására is, aminek három verziója van. Az első, hogy levakarjuk-e a bajtársunk hátáról időben az adott ellenséget, a másodiknál egy kereszttűzben golyót kapott szerencsétlent kell fedezékbe vonszolni, mielőtt elvérzik.

Persze ilyenkor minket kezdenek el lőni és a társak vonszolása túl érdekesen van megoldva ahhoz, hogy pont a fedezékig eljussunk vele, mielőtt fűbe harap, gondolok itt a hitboxok és az irányítás sajátosságaira. A harmadik heroic action alatt a genfi egyezmények ismeretéről tehetünk tanúbizonyságot azzal, hogy nem lőjük le azokat, akik megadták magukat - talán ez a legnehezebb, mert reflexből húzzuk meg a ravaszt és nem mindig kalkulálunk azzal, hogy egy szobában az öt főből hárommal elbánva a maradék kettő eldobja a fegyverét.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!