Haddelhadd

A műfaj első évtizedeiben a kalandjátékokba csempészett akciórészek csaknem mindig szörnyű élményt nyújtottak – általában sem az engine, sem pedig a designerek nem voltak felkészítve arra, hogy élvezetes lövöldözést, tankvezetést vagy bármi hasonlót nyújtsanak. Szerencsére a Brok más megközelítéssel (és technológiával készült): a bunyó itt nem valami utólag a játékba erőltetett minijáték, hanem integráns része a designnak. A harcrendszerben van egy támadásgomb, valamint kitérés és speciális farokpörgető támadás, felvehetünk késeket és botokat, és persze a legjobb Final Fight-hagyományokat követve az utca porában talált hamburgereket is felzabálhatjuk némi gyógyulásért. Sőt, a Brok egy könnyed fejlődési rendszert is tartalmaz: a bunyókkal XP-t, szerzünk, szintlépéskor pedig növelhetjük valamelyik harci képességünket. A harcok gyorsak, és bár nem a precíz harcművészkedésről szólnak, a sokféle ellenfélnek köszönhetően én így is élveztem a viadalokat. Vannak gyáva, messziről lövöldöző robotok, ökleink elől feljebb reppenő drónok, csak hátulról sebezhető gépmonstrumok, és persze a patkányok is mind más stílussal rendelkeznek.

[+]

Ha szimplán csak harcokat tett volna a Brok egyetlen fejlesztője a kalandjátékba, azt úri hóbortnak is minősíthetnénk, de szerencsére ennél többről van szó. A játék például végig követi, hogy milyen lelkesen választjuk az erőszak útját, és mikor döntünk valami trükkösebb megoldás mellett. Ezek nincsenek olyan nyilvánvaló módon jelezve, mint mondjuk a Quantic Dream játékaiban, nagyon sokszor az ember eszébe sem jut, hogy egy-egy akciódús helyzetet ki lehet kerülni tárgyhasználattal. Senki nem szól például, hogy az aknákat kiiktathatjuk a nálunk levő távirányítóval (persze, csak ha felvettük és ha megjavíttattuk), nincs figyelmeztetés arra, hogy a mozgó lézerek közti menekülést kiválthatjuk egy kis vandálkodással, és az sem magától értetődő, hogy egy-egy minijátékot vagy logikai feladatot is ki lehet váltani egy ajtó betörésével vagy egy repedt deszkán való ugrálással.

[+]

E megoldás a többszöri végigjátszásnak kedvez, és ezt a Brok messzemenőkig támogatja: a gyűjtögetnivalók megmaradnak a nekifutások közt, és miután elértük az első befejezést, megjelenik benne fejezetválasztás, illetve döntéseink folyamatábrája is, így szinte képernyőről képernyőre, sztoriütemről sztoriütemre lehet követni, hogy hol kínálkozik még egy-két alternatív megoldás. E felépítésnek köszönhetően a Brok elsősorban azon játékosoknak ajánlott, akik nem bánják, ha egy játékból úgy lehet kihozni a legtöbbet, ha még néhányszor nekifut az ember. Összesen 11 eltérő befejezés érhető el a játékban, és bár némelyikhez elég a legutolsó fejezet újrajátszása is, nem egy akad, amelyhez a sztori elejétől kell új irányba befolyásolni a történetet és a karakterek közti viszonyrendszert. Például, ha Brok agresszivitása átlép egy adott szintet, az már önmagában letilt néhány végkifejletet, és megnyit másokat.

[+]

És ha már efféle ajánlgatásba bocsátkoztam, hát arra is muszáj kitérni, hogy komoly témái és az állatok ellenére is realisztikusan disztópikus világa miatt a Brok nem olyasféle point ’n click kaland, mint amilyenek mondjuk a LucasArts játékai voltak. Noha vannak benne poénok is, és a befejezések között is akadnak nem katasztrófába torkollók, azért képes lehangolni az embert. Nem egy fontos szövetségest permanens módon elveszíthetünk ilyen-olyan tetteink következményeként, arról nem is beszélve, hogy a főszereplők közti viszony is igen sötétté válhat. Ezt nem elrettentésként mondom, nincs gond azzal, hogy egy játék ilyesféle témákat is pedzeget – de a színes, első ránézésre vidáman rajzfilmes külsőről nem feltétlenül ez az első dolog, ami az ember eszébe jut.

[+]

Kalandjátékként – legalábbis az utóbbi évek átlagához, és nem a 30 évvel ezelőtti szinthez mérve – a Brok a nehezebb játékok közé tartozik. Noha pixelvadászat nincs benne, nekem így is többször végigjátszáshoz kellett nyúlnom. Hogy csak egy, a Sierra-időkre visszakacsintó puzzle-t hozzak, egy ízben egy elejtett megjegyzésből kell rájönni, hogy egy elefántot beengedne az oktondi őr egy épületbe – nekünk meg erre reagálva kell gumicsőből, szoborról levágott angyalszárnyakból és spárgából egy nevetséges elefántmaszkot kreálni. Még ha voltak is logikai jellegű problémáim a fejtörőkkel, azt csak dicsérni tudom, hogy apró, kis túlzással egyszemélyes fejlesztőként Breton Fabrice nem egyszerűen egy igényesen megrajzolt, jó szinkronnal felruházott játékot tudott összehozni, de óriási hangsúlyt fektetett arra is, hogy a gyengénlátók, sőt, a vakok is tudjanak játszani a Brokkal. Teljes narrációt kapunk (angolul) minden szobához és jelenethez, rezgés is jelezheti a falakat, ki lehet kapcsolni akár a verekedést, akár a minijátékokat, így mindenki pontosan be tudja úgy állítani a programot, ahogy az neki megfelel. A Brok nem nyit új fejezetet a kalandjátékok világában, de ettől még meglepően jó lett: a verekedés minden várakozást felülmúlva csak hozzáteszt a játékhoz, kalandjátékként pedig elsősorban az alternatív megoldások és a dinamikusan változó történet ragadja meg a játékost.

A Brok the InvestiGator a tavaly nyári PC-s premiert követően most PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, illetve Xbox konzolokra jelent meg.

Összefoglalás

Két rész klasszikus kalandjáték, egy rész bunyózás – a legmeglepőbb pedig az, hogy mindez jól működik együtt. Ez annak köszönhető, hogy a két komponens remekül keveredik: néha kacifántos megoldások keresése helyett jó érzés berúgni egy ajtót! A megtévesztően rajzfilmes külső mögött egy meglepően sötét világba helyezett történet rejlik, amelynek családi része váratlan irányokba is képes elkanyarodni.

A Brok the InvestiGator legfőbb pozitívumai:

• A kalandjátékok és beat ’em upok keverése remekül sült el;
• sok eltérő befejezés, meglepően organikusan kezelve;
• a kihallgatós-érvelős részek nagyon hangulatosak;
• teljes szinkron és vakok által is játszható kialakítás.

A Brok the InvestiGator legnagyobb hiányosságai:

• Néhány fejtörő a ’90-es éveket idézően logikátlan;
• a történet akár emocionálisan brutálissá is válhat.

Bényi László