AtariWare

Amikor például a Pong és a Millipede kutyulódnak össze, néha az ütőt pajzsként használva kell megvédeni a célja felé baktató rovart, máskor meg úgy kell Pongot játszani, hogy a pályára folyamatosan érkező nyílzáport el kell közben kerülni. A második fejezet már a Combat, az Asteroids, illetve a western-környezetű Outlaw világait keveri össze – itt egyszer extrém koktélként a Combat szétlőhető elemekkel teli pályáján az aszteroidavadász űrhajót irányítva kellett lelőnöm egy sheriffet. A továbbiakban ugyanígy keverednek a játékelemek, azzal az extrával, hogy néha a korábban látott játékok is visszatérnek: amikor például a Sentinel lép be a képbe, néha annak célkeresztjét felhasználva kell Pongot játszani (a labdát ütő helyett a célzott robbanásokkal visszapattintva) másszor meg az Asteroids-űrhajóval manőverezve kell megvédenünk a Sentinel-gömböt az idegenek támadásaitól.

[+]

A játékkeverés tényleg kiváló húzás, és a 150-nél is több mikrojáték közt van néhány tényleg érdekesen bizarr ötletecske is. De – és ez egy hatalmas de! – a gyakorlatban ez sokkal kevésbé működik, mint papíron leírva, designeri fejben megálmodva. Az apró játékmixeket összekötő történet és kalandjátékozás például végtelenül el vannak nyújtva, és bár elhangzik néhány poén, ez közel sem olyan érdekes, mint amennyi idő elmegy vele.

[+]

Még szomorúbb és még komolyabb gondot jelent, hogy a játékok nagy részével egyszerűen nem élvezetes játszani. Ezért elsősorban az irányítás problémái felelősek – iszonyatos késés van a gombnyomás és a tévén látott reakciók között (én Switch-en játszottam, de a Steam-kommentelők között is sokan felhozták ezt), az ütközésvizsgálat feltűnően rossz, plusz a játék néha egyszerűen elfelejti, hogy az átlós mozgás is lehetséges. Vegyük ehhez hozzá, hogy a játékok előzetes elmagyarázása sokszor teljesen érthetetlen, és hogy a főellenséggel szembeni kudarc esetén néha két-három minijátékkal korábbra dob vissza minket a játék, és rögtön látszik, hogy a WarioWare-re jellemző őrült és pörgős vidámság helyett inkább frusztrációt szül a legtöbb nekifutás.

A technikai hibák sorát – legalábbis konzolon – érthetetlenül hosszú töltési idők gyarapítják. Ez külön érthetetlen számomra, mert bár az egykori Atari 2600-as grafikákat valami modernebbre cserélték, ezek azért nem lettek különösen látványosak vagy komplexek. És a végére hagytam egy szubjektív panaszt is: a 20-30 másodperces játékok szerintem túl hosszúak ahhoz, hogy ugyanazt a vidám káoszt eredményezzék, mint amit a stílus legjobbjai nyújtanak. A WarioWare eszelős tempóval zakatol előre, a legtöbbször öt másodperc és két gombnyomás alatt maradva mikrojátékonként, itt viszont ehhez képest sokkal komplexebb feladatokat kapunk. Sajnos az Atari Mania papíron és videón sokkal vonzóbb játék, mint a gyakorlatban kipróbálva – és nosztalgiázós vidámság helyett inkább frusztrációt szül. Nagyon kár érte, mert az alapötlet tényleg remek volt!

Az Atari Mania PC-re és Switch-re jelent meg.

Összefoglalás

Atari 2600-játékok által ihletett mikrojátékok gyűjteménye, egy erősen nosztalgiázós, de rém egyszerű kalandjátékba pakolva. Az, hogy a régi játékok kihívásai összekeverednek a pixelhalált hozó dimenzióban fantasztikus ötlet, de a technikai és design terén megmutatkozó gondok igencsak betesznek az egész játékélménynek.

Az Atari Mania legjobb pontjai:

• A klasszikus játékok mixelése remek ötlet;
• az Atari 2600-nosztalgiát kiszolgálja.

Az Atari Mania leggyengébb részei:

• A technikai gondoknak (is) köszönhetően frusztráló;
• switch-en rémesen sokat tölt;
• nincs benne multiplayer.

Bényi László