Gyermekkora sanyarúságához képest Eivor Varinsdottir messzire jutott: viking klánja, a Hollók élén meghódította Angliát, ellátogatott Észak-Amerikába, sőt, egy misztikus főzetnek köszönhetően mintha még Asgardot is felkereste volna. Az epikus kaland lezárását követően érkezett az első kiegészítő (tesztünk az alapjátékról itt található, az első DLC-ről pedig itt írtunk), amely Írországba küldte a harcost – most pedig Frankhonba, pre-Franciaországba látogathatunk el.

Akinek esetleg még megvannak az emlékei a középiskolai történelemórákról, az biztosan emlékszik a mókás nevű frank királyok gyors körforgására – a Siege of Paris a Kopasz Károly, Hebegő Lajos, Együgyű Károly és Kövér Károly királyok és császárok által fémjelzett sűrű korszakba visz. Az előző DLC alaposan belemászott az írországi misztikum és a katolicizmus véres konfrontációjába, és emiatt azt hittem, hogy itt majd a Karoling uralkodók álnok örökösödési ügyei játsszák majd a főszerepet, de – noha pár szó esik erről is –, sajnos nem ez van a középpontban, hanem egy újabb régi viking ismerősünk hódítási vágyai.

[+]

Eivort egy igen szimpatikus küldött révén egy Sigfred nevű nagybendőjű és sokszőrű kollégája hívja át a híres borvidékre, de hősünk rokoni kapcsolat híján ezúttal nem hajlandó lótifuti módjára minden parancsnak megfelelően szolgaként mészárolni, hanem saját érdekei mentén próbál tárgyalni Kövér Károly királlyal, Sváb Richardis császárnéval, illetve Odóval, Párizs híres-hírhedt grófjával is – természetesen erősen változó sikerrel. Talán nem árulok el óriási titkot azzal, hogy a Siege of Paris kampányban az ekkor még meglehetősen koszlott városka, Párizs ostromával is találkozni fogunk, mi több, tevékenyen részt is veszünk abban. Maga az ostrom jól sikerült csata, és bár igen erősen scriptelt, így legalább valamivel intenzívebb, mint az alapjáték ostromai a maguk robotikusan buta miniseregeivel.

[+]

A történet Eivor (vagy a modern sztoriszál) szempontjából nem több egy újabb, következmények és lényegi előrelépések nélküli zárójeles kalandnál, de legalább megint tele van érdekes alakokkal. Nem mondom, hogy lenyűgözően izgalmas a koronás fők életébe való beavatkozás, de az Assassin’s Creed játékmenete által hozott szűk korlátokhoz képest a Siege of paris mindenképpen a jobban összerakott kampányok közé tartozik. Erre szükség is van, hisz a játékmenetet tekintve igazán sok változást nem hoz a kiegészítő. A frankok elleni rebellió modellezéseként például megint randomgenerált küldetéseket kapunk, amelyek pont olyan dögunalmasak, mint ahogy cinikusan gondolnád e rövidke leírás alapján.

[+]

Ennél mindenképp jobban sikerült az a kevéske sztoriküldetés, amelyek során Eivor a „fegyverrel a kézben berúgom a főkaput” taktika mellett némi utánajárás árán alternatív útvonalakat találhat a célszemélyhez. Egyszer speciális belépési engedélyt biztosító ruhát lophat, másszor egy, a Párizs alatti katakombákban tevékenykedő csempészt kell felhajtani plusz információkért – és bár ez a leírást olvasva igazi nyomozásnak tűnhet, mivel az Odinlátás mindent pontosan megmutat, sajnos nem erről van szó. Az ötlet mindenesetre nagyszerű, még ha a körítés középszerű is; a legnagyobb baj pedig az, hogy semmi következménye nincs, ha kihagyjuk ezeket a néha érdekes lépéseket – a 200-as szintre szabott feladatok még az automata szintezés ellenére is piszok könnyűek voltak a csúcsra tápolt 500-as fokozat feletti Eivorom számára.

[+]

Ez pedig rányomta a bélyegét az egész élményre. A legtöbb küldetés a helyszínhez teleportálással, esetleg kis lovaglással kezdődik, majd taktika nélkül levágunk egy erődnyi katonát (ami a legtöbbször tíznél kevesebb ellenfelet jelent, Frankhonban ráadásul valamiért riadók és erősítés nélkül), és végül esetleg keresgélünk kicsit a római romokba való bejárat után. Bár a Siege of Paris még negyedakkora területű vagy feleolyan hosszú sincs, mint a druidás kiegészítő, valahogy mégis sokkal hamarabb meguntam, és ezen a visszatérő opcionális tartalmak sem segítettek. Nem, soha többet nem akarok sziklákat pakolgatni egymásra hegyormokon… (Hozzáteszem, a kisebb méret és rövidebb játékidő önmagában nem feltétlenül gond – sokkal inkább ez, mint millió pocsék, vagy neadj’isten randomgenerált misszió!)

Noha van pár érdekes karaktere és izgalmas pillanata, a Siege of Paris így is a „tökéletesen” középszerű DLC-k mintapéldája. Semmi következménye nincs a főjátékra nézve, néhány új páncélon, képességen és fegyveren kívül, és zárójeles kalandként értékelve sem nyújt semmi igazán különlegeset vagy emlékezeteset. Párizs apró, cseppet sem vertikális, ritkásan lakott kisvárosként van ábrázolva, és akármilyen minőségi munkát is végeztek amúgy a világot építő grafikusok, a vörös virágokat leszámítva Frankhon a vártnál kevésbé különbözik Írországtól vagy Angliától. Aki persze az alapjátékban is összeszedett mindent, és továbbra is lelkesen fosztogatná a IX. századot, az ne törődjön negatív felhangommal – erre tökéletesen megfelel a francia vakáció is. Bár a fejlesztők nemrég közölték, hogy az előzetes tervekkel ellentétben még várhatók kiegészítők a Valhallához, ennek majd akkor leszek hajlandó örülni, ha valamit láthatóan változtatnak is a recepten.

A Siege of Paris elérhető minden platformon, amelyikre az alapjáték megjelent: PC, PlayStation 4, PlayStation 5, Stadia, Xbox One, Xbox Series S és X.

Pro:

• Néhány küldetésnél opcionális lehetőségek bukkantak fel;
• A frank királyok története hoz érdekes pillanatokat.

Kontra:

• Egy újabb zárójeles történet;
• Ezerszer látott régi, illetve randomgenerált új mellékes tartalmak;
• Az alapjátékot leküzdött karakterek számára túl könnyű lesz;
• Minden régi bug és AI-probléma továbbra is jelen van.

50

Grath