Szerepjátékos elemek
A fejlesztők tehát tovább vitték az Origins által megkezdett utat, és az új játék több pontján érezhetően kibővítették a szerepjátékos lehetőségeket. Karakterünkre most már többféle felszerelést, páncélt és fegyvert szerezhetünk egyéni statisztikákkal, a kovácsnál pedig nem csak adhatjuk-vehetjük ezeket, de speciális attribútumokkal bővíthetjük is (Engraving). Mindehhez alapanyagokra és pénzre van szükség, és természetesen itt is visszaköszönnek a csak nehezen beszerezhető, speciális valuták és anyagok. Érdekesség viszont, hogy a városokban már csak kovács van, nincs például varrónő, akinél ruhákat, vagy istálló, ahol lovakat vehetnénk. Mindent egy helyen találunk meg.
Ugyanilyen egyszerűen működik a hajónk fejlesztése is: anyagokért és pénzért cserébe erősebbé, gyorsabbá tehető, illetve több tisztet alkalmazhatunk, akik bizonyos attribútumokat növelnek. A hajózás korántsem annyira kötelező és hangsúlyos elem, mint várható volt. Bizonyos helyekre nyilván csak így juthatunk el, de viszonylag ritkán kell kötelezően tengeri csatákba bonyolódni.
A városokban kihelyezett üzenőtáblák is vannak, ahonnét kisebb mellékküldetéseket vehetünk fel, de akadnak időlegesen megjelenő kihívások is. A nagyobb mellékküldetések saját történettel rendelkeznek, de túl nagy forradalmat itt sem érdemes várni. Néhány érdekes, sőt gyakran vicces történettel azért gazdagabbak lehetünk. És ha már vicc: az egész Odyssey-t átjárja az a furcsa, fanyar humor, ami a főszereplő(k) stílusából adódik. Egy kissé disszonáns, hogy míg Görögországban háború zajlik, a főhős pedig családi drámát él át, közben mindenkivel viccelődik, és fél vállról veszi a gyilkolást, sőt nem egyszer cinikus megjegyzéseket tesz küldetések közben. Míg Bayek of Siwa ügyével és karakterével mélyen lehetett azonosulni, erre itt én képtelen voltam, még úgy is, hogy „választottam”, Kassandra alapvetően szimpatikus figura. A történet drámája egyszerűen elvész a szarkasztikus humor, a zokszó nélküli gyilkolás és a kismillió jelentéktelen mellékfeladat között.
A kalandot további RPG-s rétegek fedik le, de ezek már nem is szerves részei a történetnek, inkább csak úgy vannak. Mintha a fejlesztők összeszedtek volna egy rakás ötletet, amit máshol láttak, és összedobálták volna ezeket, valódi kohézió nélkül. Ilyen maga a görög háború is. Az egyes területek spártai vagy athéni kézen vannak, mi viszont – vezetők megölésével, készletek felégetésével és fontos kincsek ellopásával – meggyengíthetjük a hatalmakat, és mindent eldöntő, nagy csatákban segíthetünk uralkodót váltani. Ez tök jó, viszont semmi hatása nincs, és úgyis mindkét nemzet ügyeibe be fogunk avatkozni, hiszen bárhová visznek a küldetések, ott ölni kell, akár spártai, akár athéni katonák állomásoznak.
Tetteink miatt egyre magasabbra emelkedik a „körözési szintünk”, aminek hatására bivalyerős zsoldosok fognak ránk vadászni. Ez is egy érdekes mechanika lenne, de nem az, mert egyrészt a térképen egyetlen gombnyomással megszabadulhatunk a vérdíjtól (kifizetve azt), másrészt ezek a zsoldosok is teljesen véletlenszerűen jelennek meg és tűnnek el. Van egy lista, ahol böngészhetjük a már felfedezett szerencselovagokat, de ezen kívül semmilyen módon nem részei az élménynek, se a fejlődésünknek. Ennél jobban megvalósított elem az a titkos szekta, aminek tagjait – miután felfedtük kilétüket – egyenként levadászhatjuk. Ez a történetben és saját fejlődésünkben is fontos szerepet játszik.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
