Gyász és szerelem
Mindegy, hogy valaki melyik érzelem-osztályozási rendszert érzi legközelebbinek saját világképéhez, az biztos, hogy a gyászt is az univerzális emberi emóciók listáján fogja találni – ha máshol nem, hát a szomorúság specifikus típusai között. Érthető: a családtagok és barátok végleges elveszítése generációról generációra traumák millióiért felelős. Ehhez képest a kommerciális videojátékok igen sokáig kizárólag mechanikus szempontból közelítették meg az életet és a halált – az 1976-os Death Race óta tudjuk például, hogy emberek kinyírása pontot ér, a Space Invaders után pedig az is egyértelművé vált, hogy a halál nem végleges, hiszen ott egyetlen zsetonért cserébe rögtön három életet kapott a játékos. Már ezekben a korai időkben is az indie játékoké volt a feladat és a felelősség, hogy az életet komolyabban vegyék és hogy a halálnak emocionális töltetet adjanak. Az 1971-es Oregon Trailben például a négy családtag nem egyszerű erőforrás volt csupán, de a véletlenszerűen alakuló vándorút során már a legelső verzióban a szívünkhöz nőttek – végleges elveszítésük pedig néha tényleges trauma lehetett a fiatal játékosok számára.
Az azóta eltelt ötvenegynéhány év során rengeteg kisebb játék foglalkozott tehát a halállal és a gyásszal, a veszteség feldolgozásával és a túlélés elfogadásával – és mivel ez egy roppant személyes érzelem, ezek nagy része egyedi hangot ütött meg, és nem egy közülük egyenesen letaglózó tudott lenni. Ami az egyediséget illeti, azt az indonéz Pikselnesia stúdió legújabb játéka, az Afterlove EP is tökéletesen hozza, nálam már rögtön azzal, hogy 2017 valós Jakartájába helyezi az eseményeket. A játék története persze más tekintetben is érdekes: a talán háromperces prológust leszámítva egy évvel az egész drámát elindító halálesetet követően játszódik. Rama, a fiatal gitáros-énekes veszíti el barátnőjét, Cintát, és intenzív gyásza szinte megfojtja a fiatal srácot: egy teljes évre kivonul a világból, kizárva maga mellől minden barátját, még azokat is, akiknek Cinta halála szintén óriási fájdalmat okoz.
[+]
Talán itt kell megemlíteni, hogy valami hasonló truma a fejlesztőkkel is megtörtént: 2022-ben, kétévnyi fejlesztést követően hirtelen elhunyt a stúdiót és a projektet is vezető Mohammad Fahmi (akinek korábbi műve a Coffee Talk volt). Két teljes hónapra leállt a munka, mire a többiek valahogy meg tudták emészteni nem csak kollégájuk, de barátjuk elveszítését, és eleinte tétován, lelassulva, de Fahmi jegyzetei alapján valahogy folytatni tudták az Afterlove EP létrehozását. Bár a játék mindig is Rama gyászáról szólt, meggyőződésem, hogy a designer elveszítése miatt a végleges játék jóval nyersebb lett az eredetileg tervezettnél – olyannyira, hogy néha kifejezetten nehéz játszani vele.
[+]
Ahogy említettem, főszereplőnk, Rama egy év magányt követően tér vissza régi életéhez, és legnagyobb megdöbbenésére még korábbi barátai – elsősorban bandájának, a Sigmund Feudnak a másik két tagja, Adit és Tasya – is távolságtartóan, helyenként sértődötten, néha pedig egész ellenségesen fogadják. „De hát gyászoltam!”, kiabálja erre válaszként Rama, ami egyszerre teljesen érthető és teljesen irracionális magyarázat az egyéves eltűnésre. A játék mindenesetre a következő 28 napról szól: a 12 hónapnyi elvonulást követően már új lehetőségekről álmodozó bandatagok talán hajlandók adni egy esélyt Ramának, ha az elmegy pszichológushoz, szorgalmasan jár próbákra, és általában, ha hajlandó kommunikálni, akkor is, amikor az fáj. Már ez a felállás is érdekes lenne, de a fejlesztők készültek még egy extra réteggel a gyász bemutatása terén: Rama ugyanis nem veszítette el teljesen Cintát – a lány szavait állandóan hallja a fejében, így tud vele beszélgetni, vitatkozni, emlékezni, szomorkodni.
[+]
Mindez persze Rama továbblépésre való képtelenségét jelképezi; a félelmet, hogy ha sikeresen megküzd gyászának negatív oldalával, akkor elveszíti az utolsó kapcsolatot is, ami egykori barátnőjéhez fűzi. Az, hogy Cinta mennyire fontos Rama számára, azt az is hangsúlyozza, hogy a lány az egyetlen szinkronizált karakter a játékban – nem a főszereplő, hanem az, akit a főszereplő nem tud elengedni. Az is megesik, hogy egy drámai párbeszéd közepén Rama nem mondjuk Regina vagy Kak Mus szavaira reagál, hanem Cinta – csak általa hallott – közbeszúrásaira, ami persze csak tovább zavarja a normális kommunikációt. Rama továbblépését az is nehezíti, hogy egykori barátnőjét és a vele való kapcsolatot azóta piedesztálra emelte, emlékeiben tökéletessé alakította – és igencsak kiborul, ha valaki a valós, közel sem ennyire idilli képpel hozakodna elő.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
