Elegáns stíluskoktél

Amikor végre bejelentették a harmadik Shenmue-t, vagy a Final Fantasy VII remake-jét, már évtizedes haragon, depresszión és követelőzésen voltak túl a rajongók. Megannyi kevésbé ismert játékklasszikus létezik azonban a legnagyobb hírességek mellett, amelyek hívei egyre fogynak, amelyekért senki nem szervez kampányokat, amelyek visszatéréséért már nemhogy nem küzd, de már nem is gondol senki. Az Actraiser is egyike e sorozatoknak – aki próbálta anno a SNES-es remekművet, annak bizonyára némi töprengésbe kerül felidézni a gyönyörű és kőkemény akciórészeket, és a némileg taktikusabb városépítős szakaszokat. Hét hosszú évvel ezelőtt én is csöndben elsirattam a sorozatot, amikor megírtam a Gamepodra az Actraiserrel kapcsolatos élményeimet – majd elkönyveltem, hogy ez is több volt, mint amennyit a Square Enix a jövőben foglalkozni fog az egykor ünnepelt programmal. Ha láttad a cikk címét, biztosan rájöttél: tévedtem!

Igaz, az Actraiser ma már nem feltétlenül jelenti ugyanazt, mint 31 évvel ezelőtt: akkor ez az Enix legnagyobb megjelenése volt a vadonatúj SNES-re, míg ma egy parányi stúdiót bíztak meg azzal, hogy láthatóan aprócska büdzséből hozzanak össze valami felvállalható új verziót a programból. Meggyőződésem, hogy a Sonic Powered fejlesztői jót akartak az eredeti receptbe hajigált sok újdonsággal, de azért azt is ki kell mondani, hogy a játékhoz igazán sokat ezekkel nem minden esetben tudtak hozzátenni. És persze azt is fontos tudni, hogy noha megjelent a játék több „nagy” platformra is, látvány és komplexitás terén láthatóan mindent a mobilos verziók határainak megfelelően dolgoztak ki.

[+]

Az Actraiser egykori sikerének oka – a nagyszerű pixelgrafika mellett – elsősorban az volt, hogy két teljesen különálló műfajt kevert össze. Persze még nem olyan organikusan, mint ahogy az ma történne: a Tanzra nevű gonosz ellen indított vallásháborúban minden ország, minden mitológia meghódítása három lépcsőből állt. Első és végső feladatunk mindig egy klasszikus oldalra scrollozós fantasy akciójáték képében jelent meg: itt az isteni energiánk által életre keltett kőlovaggal kell Tanzra szörnyeit felszeletelni, a későbbiekben akár mágiát is bevetve e célból. A két gyönyörű akciórész közé azonban a játék mind a hat birodalmában egy-egy városépítős stratégiai rész tolakodott be. Ezekben mindig az a cél, hogy eltérő körülmények közt néhány kósza vályogviskóból gazdag városállamot teremtsünk. A hatalmunkat reprezentáló angyal itt lényegében kurzorként szolgál, akivel részben az építkezéseket kell irányítani, részben pedig a lakosainkra törő démonokat kell levadászni.

[+]

Maga a városépítés természetesen nem Sim City-mélységű: nincsenek komplex összefüggések, nem kell iskolát és tűzoltóságot építeni, és még csak az adókkal sem kell foglalkozni. Az úthálózat berajzolásával lehet alakítani a város növekedését, és ezzel a terjeszkedéssel lehet elnyelni, beépíteni a szörnyfészkeket. Ez persze csak a felszín, valójában azért vannak mélységei ennek a szakasznak is: küldetések, más birodalmakból idehozható fejlesztések, különféle varázslatok teszik változatosabbá e részeket. Ráadásul az akció és a stratégia végső soron összefonódik: az akciórészekben elért pontszám függvényében alakul a városok maximális lakossága, az pedig kihat mind angyalunk, mind pedig megelevenedő lovagszobrunk erejére is.

[+]

Az Actraiser tehát különleges játék volt a stíluskeverést csak nagyon ritkán használó NES-korszak alkonyán, és bár folytatását sajnos kiherélte egy, a tettét ma már nagyon sajnáló amerikai producer (kiszedette a városépítős részeket a játékból, így az Actraiser 2 csak a kőkemény harcokat tartalmazza), a játék sokáig megmaradt a játékosi köztudatban. Rendre feltűnik mindenféle toplistákon, nagyszerű – bár nyilvánvalóan John Williams által inspirált – zenéjét a mai napig sokan hallgatják, és egy ideig az Enix is rendre megkapta a kérdést: mikor lesz már új rész? Válasz persze nem nagyon volt a firtatásra, és szerintem az utóbbi évtizedben már nem sokan ábrándoztak az Actraiser feltámadásáról. Éppen ezért érte mindenkit váratlanul, amikor nemrég egy Nintendo Direct keretei között a kiadó bejelentette, hogy a Renaissance nevű új epizód már a digitális boltokban is van.

Reneszánsz vagy brutalizmus?

A nagy hirtelen ránk dobott Actraiser Renaissance alapjául kétségtelenül az első, eredeti rész szolgált – lényegében azt rajzolták át és egészítették ki egy seregnyi kisebb-nagyobb extrával a fejlesztők. A látványvilág terén az eredmény meglehetősen kettős lett: az akciórészek során például a mi karakterünk valamiért zavaróan pixeles sprite-ot kapott, míg a többi lényre ez nem igaz. Noha a lenyűgözőtől vagy az elképesztően stílusostól elég messze van a látvány, az elfogadható szintet azért megüti. 4K-ban részletes pixelgrafikát gyártani olyan költség lenne, amire még a jóval nagyobb projekteknél sincs lehetőség, ezért ezen nem is hasznos keseregni, de azért az tény, hogy nem egy 2D-s játék jelent meg az elmúlt években, ami jóval látványosabb volt. Ami a városépítős részeket illeti, ott valamivel jobb a helyzet: bár az egyes épületek itt sem valami szépek (igaz, most már legalább minden régióban egyediek), az összkép így is egész hatásos lett. A játék egyik csúcspontját jelentő zenék elérhetők eredeti és remixelt verzióban is, és utóbbiak is kifejezetten jól sikerültek.

[+]

Ennél persze fontosabb talán, hogy a fejlesztők mivel egészítették ki az eredeti formájában talán túlontúl egyszerűnek tűnő játékmenetet. A legjelentősebb új komponens a tornyok építése a városokban, és persze ezek használata az érzésem szerint túl gyakori tower defense szakaszokban. Háromféle torony közül lehet választani, majd azokat ugyanennyi szinten keresztül fejleszteni, persze csak akkor, ha a farmokon automatikusan és véletlenszerűen termelődő nyersanyagokból sikerült elég fát összekaparni. Mivel toronyból igen limitált mennyiségűt húzhatunk fel, a legtöbbször nem ezek és nem is a csatákban lerakható úttorlaszok fogják ledarálni a mágikus portálokból előtörő hordákat, hanem a birodalmanként eltérő (de később másutt is megidézhető) hősök. Őket lehet ide-oda küldeni, de közvetlenül irányítani nem tudjuk őket: minden harci akciójuk automatikus. Sajnos a játék e szakaszai elég gyengék lettek: a jó tower defense-játékoktól eltérően nagyon kevés tényleges beleszólásunk van a dolgokba, se felkészülni, se taktikázni nem lehet igazán a kiszámíthatatlanság miatt. Ráadásul a játék végére majdnem minden szörny immúnis lesz a varázslatokra, így az erre specializálódó tornyok és hősök értelmetlenné válnak, még tovább csökkentve eszköztárunkat.

[+]

Ennél sokkal pozitívebb változás, hogy az eredetiben direkt elrejtett, és ezért a legtöbbek számára érthetetlen fejlődési rendszer sokkal áttekinthetőbb lett. Legyen szó a városokról, a hősökről, vagy éppen angyalunk és lovagunk képességeiről, minden kiszámítható mederben erősödik. Az akciórészek során például az elágazó pályarészletek zsákutcái sokszor tartalmaznak permanens vagy ideiglenes bónuszokat adó kincseket; és noha nyilván nem lesz ettől metroidvania az Actraiser, érdemes egy kicsit jobban körülnézni e pályákon. Szintén ide kapcsolódik, hogy ezúttal a szörnyfészkeket nem semmisítik meg automatikusan civiljeink, amint sikerül azokhoz elvezetni az utat, hanem egy mini akciópályán nekünk kell kiégetni a gonoszokat földmélyi otthonaikból. Ezek legfeljebb egyperces küldetések, melyek nem sok vizet zavarnak, csak tematikailag furcsa a bevezetésük, hisz máskülönben a játék egyik fő mondanivalója, hogy a hívek helyett nem szabad mindent nekünk elvégezni.

[+]

Bár az eredetiben is volt néhány opcionális feladat, azok akkor nem voltak explicit módon a szánkba rágva. Ha például egy papról kiderült, hogy egy fontos ereklyét őriz a nekünk szentelt templomban, csak rajtunk múlott, hogy a templom felgyújtásával elvesszük-e tőle azt – de e lehetőségre nem hívta fel a figyelmünket a program. Vagy ott volt egy másik, különösen emlékezetes pillanat, ahol egy halálosan megsebesült katona utolsó kívánságaként azt kéri, hogy istene sirassa meg őt – és ha nem jutott eszünkbe, hogy esővarázslatunk ekképp is felfogható, akkor ez ennyiben is maradt. Na ez 2021-ben már nem lehetséges: itt minden küldetésért számtalanszor piszkálnak minket a birodalom anime stílusban megrajzolt lakói, egyetlen apró rejtélyt vagy saját gondolatot sem engedve a játékos számára. Érthetetlenül agyon van scriptelve a játék, szinte nincs is olyan ötpercnyi időszak, amikor a saját kedvünk szerint hagyna szórakozni a városépítéssel, mert mindig jön egy emlékeztető, egy szájbarágós oktatórész, egy tower defense szakasz, egy új opcionális feladat vagy egy újabb átvezető jelenet – mind-mind töltőképernyők által kísérve.

[+]

Ennek a fonákja persze az, hogy most már van tényleges történet is a játékban: egyrészt a Tanzra elleni küzdelem is kap némi ízt tábornokai által, másrészt pedig az igencsak eltérő habitusú hősök története is minden birodalomnak ad egy külön mesét. Nem mondom persze, hogy ezek túlmerészkednek egy alapszintű fantasy sztorik szintjén, de mivel még az is újdonság, egészében azért ez a bővítés jól sült el (leszámítva azt, hogy hányszor szakítják meg ezzel a szabad játékot). Főleg azért egyébként, mert az emberi ügyekben finoman szólva is járatlan angyal kommentárja a halandók fura ügyeivel kapcsolatban kifejezetten vicces lett.

Nehéz megítélni, hogy kinek mennyire fog tetszeni ez az új kiadás – vannak olyan részei a bővítésnek, amelyek inkább a veteránokat fogják zavarni, és vannak olyanok, amelyeket elsősorban ők fognak értékelni. Néhány klasszikus pillanat – például az egykor Mode-7 technológiával megoldott zuhanás a mennyekből a földre – még ma is hatásos, és néhány furcsa megoldást is érintetlenül hagytak az új designerek. (Például a városfejlesztés egyetlen módja az, hogy felégetjük a régi házakat, amiket aztán lakosaink gazdagabb formában építenek újjá a romokon, egyenesen a régi lakók elszenesedett hulláin.) Van azonban igazi újítás is, például egy teljesen új birodalom a stáblista után, vagy például a nehézségi szintek bevezetése, amelyek léte 1990-ben még nevetséges ötletnek számított. Nehéz szívvel mondom ezt, hiszen az év egyik legjobb meglepetése volt, hogy feltámasztották e sorozatot, de az Actraiser Renaissance inkább az mutatja meg, hogy az eredeti mennyire megelőzte korát. A végső csapást az igazi élvezetre nálam az állandó, a második-harmadik világtól kezdve semmi élvezetet nem okozó tower defense-szakaszok tobzódása mérte – egyszerűen túl sok időt emésztenek fel ezek a kizárólag a grindelést szolgáló szakaszok.

Az Actraiser Renaissance a mobiltelefonok mellett PC-re, PlayStation 4-re és Switch-re jelent meg.

Pro:

• Váratlanul érkezett mennyei manna;
• Az akciórész és az építés ritmusa ma is szórakoztat;
• Nagyszerű zenék, régi és új verzióban is.

Kontra:

• A tower defense-részek nem jók – de sok van belőlük;
• Minden részén érződik a parányi büdzsé hatása;
• PC-n a Vsync nem működik.

60

Grath