Trigger discipline

Tizenkét hosszú esztendő telt el azóta, hogy legutóbb felszállhattunk és elereszthettünk pár QAAM rakétát egy számozott AceCombat-játékban – ideje volt tehát a visszatérésnek! Azóta sem pihent persze a sorozat, volt itt kézikonzolos epizód, mikrotranzakciós F2P-felvonás és még egy emlékezetesen félresikerült mellékszál is. Most azonban visszatérhetünk a bombasztikus melodrámával és levegő-levegő rakéták százaival ízesített csatatérre, hisz az AceCombat 7 sok tekintetben pont olyan lett, mint ahogy azt megszoktuk a szériától.

Kezdjük a legjobb dologgal: maga a repülési élmény, a légiharcok izgalma, az ellenséges pilóták kicselezésének diadalérzete továbbra is fantasztikus. Elképesztő érzés egy felhőből előtörve meglepni egy lomha bombázót, toronyházak közt cikázva vadászni helikopterekre, vagy épp feltörni egy tengeri bázis cirkálókkal és légelhárító lövegekkel teli védelmét. Fantasztikus élmény egy A-10-es gépágyúival alig százméteres magasságból szinte felszántani egy repülőteret, és ugyanilyen felejthetetlen, amikor nyolc kilométeres magasságban egy viharfelhő körül manőverezve próbálunk meg életben maradni egy falkányi drónrepülő folyamatos támadásai közepette. Legjobb pontjain az SkiesUnknown a sorozat legjobb, legtisztább pillanatait nyújtja, és szinte minden küldetés képes adrenalinban füröszteni a játékost.

Igaz, a játék rengeteget tesz azért, hogy ezt a lelkendezést visszafogja, hisz legyen szó sztoriról, a missziók felépítéséről, vagy mondjuk a társak viselkedéséről, az Ace Combat 7 sajnos visszalépésnek számít elődeihez képest. A történet például mérhetetlen csalódás volt számomra, hisz az a hatos számú epizód fárasztó hasonlatokkal és a semmibe meredve monologizáló karakterekkel jellemezhető stílusához tért vissza, és nem a korábbi részek földhözragadtabb, military-szemléletűbb, ám érdekes karakterekkel teli útját követte. Ez azért különösen furcsa, hisz az új rész is abban az alternatív világban játszódik, ahol a 4-5-0 részek is megestek; túl mély kapcsolat nincs a játékok közt, de veterán pilóták azért elkaphatnak egy-két célzást. Érdekes amúgy, hogy bár explicit módon nem a mi Földünkön járunk, a pilóták néha olasz kajáról beszélnek és spanyol nevet viselő városok felett repülnek, ráadásul az egyik fontos karakter a Mihaly nevet kapta.

A történet legalább három szálon fut, amelyből a legkevésbé érdekes maga a háború, ami az Erusea és az Osean Federation nevet viselő országok közt robbant ki, tulajdonképpen céltalanul.Az egyik oldal drónokat vet be százszámra, a másik oldal pedig oldschool módon vadászgépeket és emberi pilótákat alkalmaz – ugye sejtitek, hogy ki áll nyerésre a játék elején, illetve, hogy mi melyik oldalt visszük majd győzelemre? Karakterünkről lényegében semmi nem derül ki; kódneve Trigger, de mivel az egész játék során egyszer sem szólal meg, nehéz lelkesedni érte – pedig aztán a játék mindent megtesz érte, hogy afféle messiásnak állítsák be. A hol nagyszerű CG-t, hogy valós felvételeket használó átkötő videókban rengeteg szerep jut egy Avril nevű repülőgép-szerelőnek is; sokáig azt hittem, hogy az állandóan nagyapja katonai sikereiről beszélő, haskilógatós pólóban mászkáló hölgy előbb-utóbb tényleges szerepet is kap, de ez nem nagyon jött el. Van még egy mérhetetlenül naiv hercegnőnk, egy kiöregedőben levő, csak a repülésnek élő pilótánk és egy drónokat fejlesztő tudósunk, de hiába törődik velük rengeteget a játék, ezek az alsztorik végül sehol nem kötnek ki.

Az események lényege mindenesetre az, hogy néhány rutinküldetést követően az ígéretes pilótakarrier előtt álló Trigger véletlenül óriási hibát követ el (vagy legalábbis mindenki más számára így tűnik), ezért sittre küldik. Amikor országa már abszolút vesztésre áll, a hozzá hasonló börtöntöltelékekből és mindenféle ványadt vadászgépekből afféle öngyilkos osztagot állít össze a katonaság, és a lehető legveszélyesebb küldetésekre küldik őket. A Spare Squadron nyilván váratlanul jó teljesítményt nyújt, így a háború állása a játék 20 küldetése során megfordíthatóvá válik.

Az AceCombat 7 küldetései egyszerre fantasztikusak és idegesítőek. Fantasztikusak, mert nincs két egyforma, mert nagy részüket igazi élmény leküzdeni, és mert mindig meg tudnak lepni. Idegesítőek, mert az utolsó pillanatig scripteltek, és az említett meglepetések néha már túlzásnak számítanak. A missziók előtti eligazításnak általában semmi szerepe nincs, mert hiába beszélnek bombázós küldetésről, ha a misszió nyolcadik percében érkezik 30 dróngép, és a kiválasztott, levegő-föld lövedékekkel teli lassú bombázónk egyből szub-ideálissá válik. Ordít a programról az igyekezet, hogy a küldetéseket extrém változatosra tervezzék, de néha ezt sikerült túlzásba vinni. A játék közepén van egy öt-hat küldetésből álló szakasz, ahol az első néhány nekifutás csak afféle teszt, amelynek során kiderítjük, hogy a fordulatok mikor és hol történnek meg – néha olyan kemény az időlimit, hogy ilyen előzetes felderítés nélkül nem lesz esélyünk győzni. Ez igen hamar igen irritálóvá vált, de szerencsére, miután leküzdöttük a 6-11. számú pályákat, javul a helyzet.

Ha azonban már tudjuk, hogy mire számíthatunk, a legtöbb küldetést élvezni fogjuk. Imádtam például azt a missziót, ahol egy tengeri bázisokkal teli fjordot, illetve egy oda igyekvő flottát kellett megsemmisíteni. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni azt sem, amikor egy vidám olajfinomító-bombázást követően a beálló homokvihar álcája alatt menekülő kamionokat kellett levadászni – na, ez például egy olyan pálya, amit még a veteránoknak is többször kell betámadnia. Szintén érdekes volt az a zóna, ahol mindvégig felhőtakarásban kellett maradni, mert a magasban a ránk vadászó műholdak máskülönben azonnal leszedtek minket. De van itt éjszakai lopakodás kanyonban, konvoj-védelem egy metropoliszban, vagy épp olyan helyzet, amikor radarunk nem tud különbséget tenni társ és ellenfél között, így minden repülőt és minden tankot meg kell közelítenünk, hogy kiderüljön, le kell-e lőni. A sorozat szokásainak megfelelően kapunk idomtalanul óriási repülő erődöket is: ezúttal Arsenal Bird névre hallgatnak ezek a drón-anyahajók, amelyek két nagyszerű küldetésben is főszerepet kapnak. Bár tudom, hogy ez is a sorozat sajátja, nem tudtam nem zsémbelődni kicsit azon, hogy a küldetések kimenetele mindig fix, és ha valakit egy script miatt elveszítünk, hát az ellen nincs apelláta. Jól esett volna, ha második nekifutásra, egy felberhelt szupergéppel itt-ott tudok változtatni a sztorin, de hát az Ace Combat sosem a dinamikusan alakítható harcmezőkről szólt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!