Trigger discipline

Tizenkét hosszú esztendő telt el azóta, hogy legutóbb felszállhattunk és elereszthettünk pár QAAM rakétát egy számozott AceCombat-játékban – ideje volt tehát a visszatérésnek! Azóta sem pihent persze a sorozat, volt itt kézikonzolos epizód, mikrotranzakciós F2P-felvonás és még egy emlékezetesen félresikerült mellékszál is. Most azonban visszatérhetünk a bombasztikus melodrámával és levegő-levegő rakéták százaival ízesített csatatérre, hisz az AceCombat 7 sok tekintetben pont olyan lett, mint ahogy azt megszoktuk a szériától.

Kezdjük a legjobb dologgal: maga a repülési élmény, a légiharcok izgalma, az ellenséges pilóták kicselezésének diadalérzete továbbra is fantasztikus. Elképesztő érzés egy felhőből előtörve meglepni egy lomha bombázót, toronyházak közt cikázva vadászni helikopterekre, vagy épp feltörni egy tengeri bázis cirkálókkal és légelhárító lövegekkel teli védelmét. Fantasztikus élmény egy A-10-es gépágyúival alig százméteres magasságból szinte felszántani egy repülőteret, és ugyanilyen felejthetetlen, amikor nyolc kilométeres magasságban egy viharfelhő körül manőverezve próbálunk meg életben maradni egy falkányi drónrepülő folyamatos támadásai közepette. Legjobb pontjain az SkiesUnknown a sorozat legjobb, legtisztább pillanatait nyújtja, és szinte minden küldetés képes adrenalinban füröszteni a játékost.

Igaz, a játék rengeteget tesz azért, hogy ezt a lelkendezést visszafogja, hisz legyen szó sztoriról, a missziók felépítéséről, vagy mondjuk a társak viselkedéséről, az Ace Combat 7 sajnos visszalépésnek számít elődeihez képest. A történet például mérhetetlen csalódás volt számomra, hisz az a hatos számú epizód fárasztó hasonlatokkal és a semmibe meredve monologizáló karakterekkel jellemezhető stílusához tért vissza, és nem a korábbi részek földhözragadtabb, military-szemléletűbb, ám érdekes karakterekkel teli útját követte. Ez azért különösen furcsa, hisz az új rész is abban az alternatív világban játszódik, ahol a 4-5-0 részek is megestek; túl mély kapcsolat nincs a játékok közt, de veterán pilóták azért elkaphatnak egy-két célzást. Érdekes amúgy, hogy bár explicit módon nem a mi Földünkön járunk, a pilóták néha olasz kajáról beszélnek és spanyol nevet viselő városok felett repülnek, ráadásul az egyik fontos karakter a Mihaly nevet kapta.

A történet legalább három szálon fut, amelyből a legkevésbé érdekes maga a háború, ami az Erusea és az Osean Federation nevet viselő országok közt robbant ki, tulajdonképpen céltalanul.Az egyik oldal drónokat vet be százszámra, a másik oldal pedig oldschool módon vadászgépeket és emberi pilótákat alkalmaz – ugye sejtitek, hogy ki áll nyerésre a játék elején, illetve, hogy mi melyik oldalt visszük majd győzelemre? Karakterünkről lényegében semmi nem derül ki; kódneve Trigger, de mivel az egész játék során egyszer sem szólal meg, nehéz lelkesedni érte – pedig aztán a játék mindent megtesz érte, hogy afféle messiásnak állítsák be. A hol nagyszerű CG-t, hogy valós felvételeket használó átkötő videókban rengeteg szerep jut egy Avril nevű repülőgép-szerelőnek is; sokáig azt hittem, hogy az állandóan nagyapja katonai sikereiről beszélő, haskilógatós pólóban mászkáló hölgy előbb-utóbb tényleges szerepet is kap, de ez nem nagyon jött el. Van még egy mérhetetlenül naiv hercegnőnk, egy kiöregedőben levő, csak a repülésnek élő pilótánk és egy drónokat fejlesztő tudósunk, de hiába törődik velük rengeteget a játék, ezek az alsztorik végül sehol nem kötnek ki.

Az események lényege mindenesetre az, hogy néhány rutinküldetést követően az ígéretes pilótakarrier előtt álló Trigger véletlenül óriási hibát követ el (vagy legalábbis mindenki más számára így tűnik), ezért sittre küldik. Amikor országa már abszolút vesztésre áll, a hozzá hasonló börtöntöltelékekből és mindenféle ványadt vadászgépekből afféle öngyilkos osztagot állít össze a katonaság, és a lehető legveszélyesebb küldetésekre küldik őket. A Spare Squadron nyilván váratlanul jó teljesítményt nyújt, így a háború állása a játék 20 küldetése során megfordíthatóvá válik.

Az AceCombat 7 küldetései egyszerre fantasztikusak és idegesítőek. Fantasztikusak, mert nincs két egyforma, mert nagy részüket igazi élmény leküzdeni, és mert mindig meg tudnak lepni. Idegesítőek, mert az utolsó pillanatig scripteltek, és az említett meglepetések néha már túlzásnak számítanak. A missziók előtti eligazításnak általában semmi szerepe nincs, mert hiába beszélnek bombázós küldetésről, ha a misszió nyolcadik percében érkezik 30 dróngép, és a kiválasztott, levegő-föld lövedékekkel teli lassú bombázónk egyből szub-ideálissá válik. Ordít a programról az igyekezet, hogy a küldetéseket extrém változatosra tervezzék, de néha ezt sikerült túlzásba vinni. A játék közepén van egy öt-hat küldetésből álló szakasz, ahol az első néhány nekifutás csak afféle teszt, amelynek során kiderítjük, hogy a fordulatok mikor és hol történnek meg – néha olyan kemény az időlimit, hogy ilyen előzetes felderítés nélkül nem lesz esélyünk győzni. Ez igen hamar igen irritálóvá vált, de szerencsére, miután leküzdöttük a 6-11. számú pályákat, javul a helyzet.

Ha azonban már tudjuk, hogy mire számíthatunk, a legtöbb küldetést élvezni fogjuk. Imádtam például azt a missziót, ahol egy tengeri bázisokkal teli fjordot, illetve egy oda igyekvő flottát kellett megsemmisíteni. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni azt sem, amikor egy vidám olajfinomító-bombázást követően a beálló homokvihar álcája alatt menekülő kamionokat kellett levadászni – na, ez például egy olyan pálya, amit még a veteránoknak is többször kell betámadnia. Szintén érdekes volt az a zóna, ahol mindvégig felhőtakarásban kellett maradni, mert a magasban a ránk vadászó műholdak máskülönben azonnal leszedtek minket. De van itt éjszakai lopakodás kanyonban, konvoj-védelem egy metropoliszban, vagy épp olyan helyzet, amikor radarunk nem tud különbséget tenni társ és ellenfél között, így minden repülőt és minden tankot meg kell közelítenünk, hogy kiderüljön, le kell-e lőni. A sorozat szokásainak megfelelően kapunk idomtalanul óriási repülő erődöket is: ezúttal Arsenal Bird névre hallgatnak ezek a drón-anyahajók, amelyek két nagyszerű küldetésben is főszerepet kapnak. Bár tudom, hogy ez is a sorozat sajátja, nem tudtam nem zsémbelődni kicsit azon, hogy a küldetések kimenetele mindig fix, és ha valakit egy script miatt elveszítünk, hát az ellen nincs apelláta. Jól esett volna, ha második nekifutásra, egy felberhelt szupergéppel itt-ott tudok változtatni a sztorin, de hát az Ace Combat sosem a dinamikusan alakítható harcmezőkről szólt.

Missile Incoming!

A küldetéseket rengeteg eltérő időjárási effekt dobja fel, és ezek nem csak csodálatosan néznek ki, de mind kihat a játékmenetre is. A már említett homokvihar például a radarunkat is megcibálja, így azok csak időszakosan működnek. Egy durva viharban a villámok jelentenek veszélyt – vagy ha épp az általunk üldözött repülőbe csapnak, hát extrém kárörömet is kiválthatnak. De a felhők még ilyen extrém körülmények nélkül is valódi felhőként működnek: csökkentik a látótávolságot, kicsit bezavarnak a cél-befogó rendszereknek és ha nagyon magasan vagyunk, akár el is jegesíthetik gépünket.

Néha egy kicsit már túl sok is volt az efféle variálásokból, mert bár díjazom a küldetéstervezők elszántságát, az is igaz, hogy túl kevés olyan misszió van, ahol egy hatalmas csatatéren jelentősebb korlátok nélkül szabadon lennénk engedve, ránk bízva, hogy kit és hogyan akarunk kiiktatni – pedig tényleg ezek a játék legjobb pillanatai. Egy másik fájó pont a missziókkal kapcsolatban, hogy a társak milyen szörnyen haszontalanok. Az egész kampány alatt talán ha két ellenfelet lőttek le, és még akkor sem csinálnak semmit, ha a rádióban pont saját eredményeiket ecsetelik.Nem tudjuk őket egy-egy célpontra ráküldeni, nem tudjuk őket saját védelmünkre szólítani, hanem egyszerűen repkednek körülöttünk, végignézve szenvedésünket. A sztori végére ez már-már paródiába megy át, ahol tényleg arról beszélgetnek a haverok, hogy ők nem is jönnek drónt irtani, hiszen úgyis Trigger a legjobb ebben. Nem, a legjobb az lett volna, ha ezen a téren átveszik az Ace Combat 5 rendszerét!

A játék irányítása tulajdonképpen nem változott sokat az elődökhöz képest (a játék elején célszerű az „Advanced” megoldást választani), ugyanúgy lehet fordulni, forogni, manőverezni, mint eddig. Ez a tény persze azokat nem fogja boldoggá tenni, akik nem játszottak a korábbi részekkel, ugyanis az újonc pilóták oktatása nem szerepel az AceCombat 7 tennivalóinak listáján. A legalapabb gombok bemutatásán túl nincs semmiféle tutorial a játékban: nemhogy a különböző légimanővereket és speciális mozdulatokat nem tanítja meg a program, de még arról sem szól, hogy léteznének ilyenek. Hogy néhány repülőnek vannak saját mozdulatai? A játékból ez sem derült ki… Pedig főleg multiplayerben igen hasznos tudomány ez, amit így kénytelen a lelkes játékos ilyen-olyan YouTube-videókból eltanulni.

De következzék egy újabb pozitívum: a fejlődési rendszer nagyszerű lett. A küldetések között az „AircraftTree” menüpontban tudjuk elkölteni a kampány során, illetve a multiplayerben szerzett MRP nevű valutát. (Csak megnyugtatásképp: nincs mikrotranzakciós vásárlás.) Vehetünk új repülőket, megnyithatunk azokhoz speciális lövedékeket, illetve vásárolhatunk különféle bónuszokat adó kiegészítőket is – utóbbiakból minden gépre legfeljebb nyolc darabot lehet ráaggatni. Én meglehetősen fantáziamentes módon az automatán gyógyító eszköz mellé általában az alap rakéták képességeit és mennyiségét növelő perkeket tettem be, de aki akar, az rágyúrhat a gépágyú megerősítésére, netán a lopakodó gépeknél e tulajdonság megerősítésére is. Én nagyon élveztem, ahogy minden küldetés előtt az adott feladatra tudtam szabni a gépet. (És egy tipp: a játék elején óvatosan költsd a pénzt, és a hatodik misszió előtt mindenképpen vedd meg az A-10-es repülőt!)

A multiplayerrel kapcsolatban pont olyan keserédes élményeim voltak, mint a játék egészét illetően. Amikor működött, nagyszerűen éreztem magam – azonban itt elég sok probléma volt a szétkapcsolódó játékosokkal és az emiatt állandóan migrálódó szerverrel. Jelenleg csak két játékmód van, a csapatos és a mindenki-mindenki-ellen felállás (igen, a Battle Royal név kicsit komikus módon ez utóbbit takarja), pedig igencsak örültem volna, ha az Assault Horizon epizódból átemelik a kooperatív Domination módot is. És ha már felhoztam ezt a játékot, hát nem tudom nem megjegyezni, hogy míg ott, az előző generációs konzolokon, 16-fős légicsatákat is vívhattunk, itt mindössze nyolcan tudjuk egymást kergetni. Bár az „unlimited” felállású meccseken mindenki a legjobb gépekkel lőheti egymást, én sokkal izgalmasabbnak találtam a 2000-es limittel rendelkező összecsapásokat, ahol legalább látni egyedi taktikákat, ritkább repülőket is. A multi terén meglepetés volt, hogy az extrémebb festésű gépek egyelőre nem elérhetők – bár ahogy emlékszem, az anime-csajos, harsány textúrákat a korábbi részekben is valódi pénzért árulták.

Ahogy említettem a cikk elején, a repülés öröme nagyszerűen átjön az Ace Combat 7-ben; nem szimulátorról van szó, de talán pont ezért ennyire élvezetes a suhanás és a harc, amikor sikerül végre elhelyezkednünk egy ellenfél mögött, ha szinte érezzük a gomb lenyomásakor, hogy az elengedett rakéta el fogja végezni a dolgát. És mindez hatványozódik, ha a játékot VR-ben próbáljuk ki! Egyelőre ez csak PS4-en lehetséges – ha még emlékeztek, eredetileg az egész játékot PSVR-re jelentették be, de aztán ez az ambíció megkopott. Az AceCombat 7 jelenleg egy virtuális hangárbejáráson túl három repülőt és ugyanennyi VR-küldetést kínál, és bár ezek jóval egyszerűbbek a kampány „rendes” pályáinál, mégis elképesztő élményt nyújtanak. Tudom én persze, hogy az első fél óra minden VR-játékban varázslatos, de ez valami más: a tempó szinte letépi az arcunkat, a küzdelmek zsigeribbek, és a légicsatákat bődületesen feldobja, ha fejünk forgatásával az ellenfeleket a plexin keresztül akkor is tudjuk követni, ha elmanővereztek előlünk. Én nagyon kevés műfajnál érzem, hogy a VR ténylegesen hozzátenne a játékhoz, de az AceCombat 7 e parányi bónusz játékmódját kipróbálva nagyon nehéz nem arról álmodozni, hogy milyen varázslatos lenne egy kifejezetten erre épülő rész a sorozatban.

Az Ace Combat 7 furcsa jószág lett – tele nagyszerű és csúfos vonásokkal. Mert elég nehéz azon átlendülni, hogy „sima” PS4-en és Xbox One-on még 1080p felbontást sem bír, hogy az előző rész jóval többet tudott multiplayerben, hogy a történettől a társak viselkedésig több olyan pont van, ahol szinte bármelyik korábbi rész többet tudott, hogy elbaltázták az egykor oly csodálatos Replay-rendszert. Tény: vannak ennél komolyabb szimulátorok és volt már összességében jobban összerakott AceCombat is. Azonban még VR sem kell hozzá, hogy az ember átlendüljön egy csomó mindenen, amikor felszállhat egy Mirage vagy bármelyik másik legendás vadászgép pilótafülkéjében. A mostani konzolokon, az utóbbi években ennél élvezetesebb repülős játék egész biztosan nem akadt! Amúgy tudtad, hogy jövőre lesz új Top Gun-film is?

Az Ace Combat 7: Skies Unknown PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. A VR-mód csak PlayStation VR-ral működik.

Pro:

• A repülési élmény, a légiharc izgalmas;
• igen változatos küldetések;
• remek fejlődési rendszer.

Kontra:

• A történet és a karakterek;
• néhány küldetés irritálóan nehéz és alig vannak checkpointok;
• multiplayerben visszalépés.

75

Grath