Új hozzászólás Aktív témák

• #45 old rocker veterán moonlight115 #36

  Új Válasz 2012-08-22 17:05:40 #45

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  old rocker

  veterán

  válasz moonlight115 #36 üzenetére

  Engem A Damokosok c. regénye fogott meg. Ott Jókai a humora oldaláról is bemutatkozik, ami pl. a Mire megvénülünk-ben is fellelhető.
  Amikor 1633 táján Rákóczi György elment Lengyelországba koronát keresni, a Porta igen rossz néven vette az Erdélyi Fejedelem cselekedetét és rászabadította Erdélyre a krími tatárságot. Minek következtében Erdély színe-java, csaknem egész hadereje fogságba esett és súlyos pénzekért válthatták ki őket. Ezt a korszakot dolgozza fel a Damokosok c. regény. Az elején az ezermester székely góbé, a székelyek hadnagya, Czirják Boldizsár azt a feladatot kapja, hogy a hadikincstárral vágja át magát a tatárok vonalán és térjen haza. Ez egy "turba" a lova hátára kötözve, (gondolom, valami láda), ami miatt a tatárok üldözőbe veszik Czirják Boldizsárt.
  Jókai aztán ilyen humorokat puffogtat:
  Czirják útjában (a lovát kénytelen volt elhagyni és gyalogszerrel menekül) éppen egy tatár őrszem strázsál.
  "Ugyan édes atyámfia, nem adnád kölcsön a bundádat és a lovadat? Utolsó tordai vásárkor visszahozom!" - de ezt már csak azután mondta, miután a tatárt úgy fejbe kólintotta, hogy az keresztül esett a lova fején."

  Később egy medve is a menekülő útjába akadt, akit természetesen szíven szúrt; de ilyen természetű párbeszéd ott is felmerült:
  "Meg ne egyél, mackó koma, mert nem tudom, ítéletnapkor feltámad-e a medvecukor..."
  Majd a tatárok (tél volt) a nyomok alapján egészen a medvebarlangig követték a székelyt, aki levágta a medve fejét és "a medve fejét kidugta a barlangból, maga pedig olyat ordított hozzá, hogy az bevált volna akármelyik medve basszista szólójának. A tatárok hanyatt-homlok menekültek és jelentették a kánjuknak, hogy két medve van a barlangban, a hím ordít, a nőstény csak fogát vicsorítja."
  (Az idézetek természetesen csak megközelítőleg szó szerintiek, lévén, hogy e jeles könyv elolvasása és jelen sorok leírása között 40 esztendő, egy egész élet telt el.)

  A Mire megvénülünk Jókai talán legjobb regénye, komoly, kicsit komor (egy nemesi családban szinte genetikai hagyomány az öngyilkosság), azonban a család távoli rokonát, Topándy alispánt, aki hírhedt istentagadó, ilyennek festi le Jókai:
  Topándynak van egy álszent, szemforgató szomszédja, bizonyos Sárvölgyi, akinek a háza ormára Szent Nepomuk van festve, előtte Sárvölgyi térdepel és a szent ajkáról valami kegyes latin mondat folyik alá. Egy viharos éjszaka azonban eltűnik a szöveg és helyette ez válik olvashatóvá: "Majd elmégy előlem, te vén képmutató!" Sárvölgyi panasza nyomán a vizsgálat kideríti, hogy Topándy megvesztegette a piktort, aki olajjal festette ezt a szöveget, a kegyes latin mondatot pedig vízfestékkel.
  Topándyt beidézi a tekintetes bíróság, ahol vállat von és ezt mondja: "Tehetek én arról, hogy az illető úr időközben megváltoztatta a véleményét?!"

  Persze két x után már nagyon nem vonzott - és azóta sem - a jókais szöveg, az ovális arcú delnők és "vitéztekintetű" urak.

  Amit viszont bárkinek, aki igazi erdélyi archaikus hangulatba akar egy történelmi-szerű könyv kapcsán merülni, melegen ajánlom Kós Károly regényét, a Varju nemzetség-et.
  Ez a regény gimnazista korom óta toplistás nálam, többször is elolvastam. Annyira képszerűen ír, hogy elképesztő. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy a szegedi Somogyi könyvtárból egy 1923-as kiadványt sikerült kikölcsönöznöm, akkori írásmóddal és az eredeti előszóval, amit -akkor még bennem is lobogott Trianon és a revizionizmus - kitéptem a könyvből és később, amikor megvettem a regényt, beleraktam és azóta is őrzöm. Mentségemre szolgáljon fiatalságom, bibliofil szenvedélyem és az, hogy azokat a szavakat, amelyek utánozhatatlan keserű-szépséggel írták le a Trianon utáni érzéseket, minden áron magamnak akartam megőrizni (később kivonták volna a forgalomból...):

  "Született ez az írás akkor, amikor körülöttünk furcsán-hirtelen megváltozott a világ és mi, magyarok, alul maradtunk. Amikor sokan és sokat jártuk a temetőket, hogy a rég elporladtakat idézzük és beszélgessünk az örökké némákkal. Amikor befogtuk fülünket, hogy ne halljuk meg az új beszédet; amikor bezártuk szemünket, hogy ne lássa meg az új világ a benne égő könnyeket; amikor szorosan bezártuk szánkat, nehogy megtudja valaki is azt, hogy a lelkünk ott belül halálos-keservesen sirat. Akkor született ez az írás. Nem regény, de nem is történelem. Csak néhány szál virág abból a cinteremből, amit Kalotaszegnek ösmer majd ezer esztendeje Erdélyország.
  .... neki írom ezt a könyvet, aki velem volt akkor is, amikor oly halálos keservesen egyedül voltam. A feleségemnek. Sztána, 1923, a hegyekben.

  Kós Károly egyébként eszméletlenül tudja megszemélyesíteni a hegyeket.
  "De az öreg hegyek élnek. Én tudom."
  A könyvben olyan szófestmények vannak, mint pl. a 16 év után hazatérő Varju Jankó és a keresztapja találkozása:
  "Halkan koccant a két csupor és az öreg házban, vénülő csendben 16 esztendő és még több, egy egész élet támadott fel újra. Emberek, akik voltak, elfeledett, verejtékes tusakodások, örömök, kicsi és nagy, mind itt sír, nevet és táncol a két ember szeme előtt az öregedő homályban. És a csendben, mint az előre és csupán előre nyomakodó idő szava, halk hangon, meg.meg szakadozva őröl a percegő szú és az asztalra ull, hulldogál a fenyőgerendák finom fehér pora." (Ez nagyjából van így.)

  A kedvenc fejezetem így kezdődik:
  1633. esztendő. Az Úristen nehéz keze Erdélyország fölé ereszkedőben. Sír a napnyugati szél, zúg a Szamos vize.... a rosszak éccakája ez és Vásárhelyt Zólyomi Dávid, a bolondos sógor most traktál Patak urával. Adják-veszik az országot, az emberek becsületét héjj!
  Ha, ha, hogy vonyítanak a várkertben a kutyák ... a szélzúgásban valami jajgat...
  Végül - Kósra jellemző a keretszerű szerkesztés - így zárja le:
  A rosszak éccakája ez, mégis, vaksi ablakok mögül ijedt szemek bámulnak ki a sötét országútra, ahol nyihogva-jajgatva kergetőznek láthatatlan gonoszok."

  Varju Gáspár "jelentése" az idősb. Bethlennek:
  "... akkor azt mondta Toldalagi uram, tedd le a kardot, Dávid, úgyis minden hiába! Hallom ám az én uram hangját: Lássuk, harapni tudtok-é, Rákóczi ebek, ha ugatni tudtok - és beléjük vágott. Én is kést vágtam egy darabont oldalába és kiáltottam: üsd-vágd! De aztán csak elnyomtak minket, erősen sokan voltak."

  [ Szerkesztve ]

  A windows rendszerű telefonok a microsoftnak köszönhetően lassan az enyészet útjára lépnek

Új hozzászólás Aktív témák