Ha emlékeztek még nemrégiben bemutattam egy listát a Dreamcast soha meg nem jelent játékairól, akkor azt mondtam, hogy ha igény van rá és az időm is engedi szívesen írok DC-s játékteszteket. Azóta túl sok időm még nem volt, de még nem is sikerült eldöntenem, hogy a Metropolis Street Racert vagy a Jet Set Radiot mutassam be nektek.

Dönteni mint írtam még mindig nem sikerült, de azóta is amennyire időm engedi szorgosan az MSR-t nyüstölöm és csak úgy tódulnak előre a szebbnél-szebb emlékek a DC aranykoráról. Fantasztikus ez a játék, fantasztikus mert autós játék lévén még mindig kiváló élményt tud nyújtani és számomra még a folytatásai se tudták visszaadni ugyanazt a hangulatot és érzést, mint amit az MSR közben tapasztalok.
Tesztet valószínűleg ezen írás mellett is fogok a játékról írni, most inkább csak picit az élményeimet és benyomásaimat szeretném megosztani veletek.

Az MSR-t a Bizarre készítette a SEGA megbízásából, és a jogok a SEGA-nál maradtak ezért is nem lettek a Project Gotham Racing játékok MSR címmel ellátva. De miért is jobb a Dreamcast üdvöskéje mint a mostani csúcs szuper PGR részek? Valószínűleg csak az én szentimentális érzéseim a gép és játékai iránt okozzák ezt a látszatot, és hitetik el velem, hogy jobb érzés vele játszani, hiszen mind a rendszer, mind a grafika, mind pedig a lehetőségek sokkal nagyobb tárházát kínálják az új részek. A Kudos rendszer (vezetési stílusért adott pontok) például sokkal kiforrottabb ezekben. Mégse érzem azt a lebilincselő hangulatot mint amikor elindulok a Peugeot 406 Coupe-val és felcsendül a Long Long Road, vagy akármilyen más nóta. A zenék annyira illenek a játékhoz, hogy sokszor csak azok miatt futok pár kört a játékban, még akkor is ha tudom, hogy önmagukban valószínűleg nem hallgatnám őket, valahogy itt mégis olyan komplex élményt adnak a játékkal együtt, hogy más zenéket el se tudnék képzelni. Főleg, hogy rádióadásként van megoldva, felkonferálásokkal és reklámokkal együtt.

Nem mellékes az se, hogy talán ez volt az első városi autóverseny ami ilyen részletességgel lemodellezett eredeti városokat tartalmaz, elég annyit hozzátenni, hogy London, Tokió és San Francisco utcáiról több mint 30.000 fénykép és vagy 40 órányi videofelvétel készült, így nem meglepő, hogy londoni utam során konstatálni tudtam, hogy "igen, ez az MSR-ben is pont itt volt".

Mi az ami még erre is rárak egy lapáttal? Az időjárás és a napszak váltakozás, bár elsőre hülyeségnek tűnhet, hogy a játék a valódi időt használja fel a játékban is, vagyis amikor nálunk este van akkor a Londoni pályákon is este van, és a másik két városban az időeltolódásnak megfelelő időben versenyezhetünk. Gondoljatok bele milyen London utcáin abban a tipikus esős, ködös, esti órákban vezetni, amikor a következő kanyart is alig veszed észre. Az ilyen apróságok adják a játék hangulatát és szépségét, a változatosság és a soha meg nem unható játékmenet. Bár lehet, hogy mégiscsak az én elfogultságom mondatja ezeket, de számomra mindig is az MSR marad az etalon. Bátran ajánlom bárkinek ezt a játékot aki túl tud lépni azon, hogy ez a játék már nem úgy csillog (bár hozzá kell tenni, hogy még mindig gyönyörű és az is marad, ilyenkor érzem csak igazán, hogy a szépség nem a technológián múlik) mint a mostaniak, viszont tartalmilag, hangulatilag még mindig kimagasló. Érdemes akár csak ezért az egy játékért beszerezni egy Dreamcastot, szinte már "fillérekért" lehet kapni és maradandó élményt fog nyújtani.

Ez az írás nem teszt, nem bemutató, csupán egy benyomások alapján készült szubjektív iromány, amilyeneket Ti is bátran írhattok.