Ez bizony egy jó remake
A Shadow of the Beast tesztjével nagyon-nagyon elcsúsztam. Pedig nem tűnt egy nagy falatnak, hiszen egy 1989-es amigás játék remake-jéről van szó, amiről már a kipróbálása előtt tudtam, hogy 4-5 óra alatt végig lehet játszani, a hack'n'slash játékstílusból adódóan pedig az sem volt titok, hogy nem kell különösebben mélyre ásnom magam benne ahhoz, hogy ez a cikk megszülessen. Ehhez képest ilyen nehezen még talán sosem írtam meg egyetlen egy cikket sem, ugyanis még a játék elindításához is erőt kellett vennem magamon.
Íme az eredeti játék; érdemes eltekerni a végére az egészen epikus bossfightig!
Sosem játszottam korábban az eredeti alkotással, hiszen csak 3 évvel vagyok idősebb nála, ami még nem is lenne kizáró ok (főleg, mert én PC-n kezdtem, de sok más platformhoz hasonlóan arra is megjelent), de már kiskamaszként sem ez a műfaj keltette fel az érdeklődésemet. Ettől függetlenül az eredeti Shadow of the Beast a maga korában egy kiemelkedően jó alkotásnak számított, elsősorban a hasonló szoftvereknél színesebb képi világával, illetve 12 szintes parallax görgetésével hívta fel magára a figyelmet; ez utóbbi egy különleges képalkotási technika, amelynél a háttérben lévő rétegek lassabban mozdulnak el a szemlélő számára, mint az előtérben lévők, így keltve háromdimenziós hatást és mélységérzetet. Ettől függetlenül elképzelésem sincs, hogy a fejlesztést végző Heavy Spectrum Entertainment Labs, illetve a kiadó Sony választása miért erre esett, mégiscsak 27 éve jelent meg, akik annak idején játszottak vele, már jó eséllyel családos emberek, a fiatalok számára pedig valószínűleg nem mond semmit ez a cím.
[+]
Ennek ellenére elkészült a játék, és azt kell, hogy mondjam, bizonyos értelemben nagyon jól sikerült. Egy kiváló remake, hiszen modern köntösbe csomagolva hozza azt a hangulatot, amit az alapjáték hozott közel három évtizeddel ezelőtt. Ennek része, hogy a történet gyakorlatilag teljesen jelentéktelen, adott egy kissrác, akit egy szinte megállíthatatlan szörnnyé változtattak mindenféle gonosz entitások, hogy irányításuk alatt kaszaboljon le minden szembejövőt, de egy nem különösebben jelentőségteljes napon előjönnek az emlékek, a szörny öntudatra ébred, majd folytatja azt, amiben a legjobb, miközben próbálja mestereit is a pokolra küldeni: kaszabol. Azaz a játékos kaszabol, és itt az előző szón van a hangsúly, hiszen a játékmenet tényleg ennyiből áll. Hogy ez gond vagy sem, azt nehéz eldönteni, ahogy a jelzőkkel is próbálok csínján bánni, mert bár elsőre azt mondanám, hogy primitív, nem biztos, hogy ez a helyes kifejezés. A Shadow of the Beast ugyanis inkább egy múltidéző alkotás, és ebből a szempontból dicséret illeti a fejlesztőket, mert a klasszikus legjellegzetesebb elemeit tökéletesen átemelték a mai korba. A grafika itt is nagyon kellemes, amit elsősorban a változatos, már-már művészi kidolgozottságú háttereknek köszönhetünk, bár ami azt illeti, a mozgások is gyönyörűen le vannak animálva. Egyébként pedig jórészt kaszaboli kell, meg néha egy picit ugrálni, illetve még ennél is ritkábban különféle rejtett dolgok után is kutathatunk, illetve pár nagyon egyszerű fejtörőt is megoldhatunk.
[+]
Az irányítás pofonegyszerű, nincsenek megjegyezhetetlen kombók, ahogy túl sok kihívás sem, legalábbis akkor, ha nem pontra megy az ember. Tulajdonképpen az alap támadással is elég könnyen végig lehet szaladni a pályákon, kicsit technikásabb fellépésre csak a főellenségeknél van szükség, de aki átérzi ezt az egészet és a magas pontszámra megy, az odafigyel, hogy a pályákon előbukkanó ellenséges hordákat hogyan kaszabolja le, a szebb fellépés ugyanis több pontot ér.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
