2006-os játék ez. Sőt. 1996-os. Ekkor jelent meg ugyanis a méltán sikeres Settlers második verziója, amely megdöbbentő módon a Settlers II nevet kapta. Elfutott egy 486-os PC-n, osztott képernyőt két egérrel lehetett tolni egymás ellen, s tudott valami olyat, amit nagyon kevés játék:

A hangulat

Pazar. Visszaadhatatlan, megismételhetetlen, egyedi, odaszegező, megunhatatlan. Az, hogy kattintásaink nyomán életre kel, mozog, cipekedik, csiripel, ugrál, kopogtat, kalapácsol, fát vág és ültet, sört iszik, arat, vadászik, evez és még ki tudja mi mindent csinált több száz jó képességű legószerű figura, egymással kölcsönhatással, bájosan, finom humorral meglöttyintve… minden korosztályt odaszögezett a képernyőhöz. Óriási siker volt a játék, s persze a Settlers sorozatból kijött a harmadik, negyedik és ötödik rész… de az már valami más volt.

2006-ban a fejlesztő visszanyúlt az alapokhoz. Fogták a Settlers II-t, leporolták, írtak alá egy 3D engine-t, és újra piacra dobták. Most vettem meg 1780 HUF-ért cserébe, és az, hogy megérte, az nem kifejezés, ugyanis van benne egy olyan lehetőség, amit az elődszoftver nem tartalmazott: multiplayer neten, illetve LAN-on keresztül. Gondolom, hogy nem meglepő, hogy Bocha, szimplabek és jómagam egy teljes napot toltunk végig.

De mi itt a lényeg?

Egy fővárral (HQ) kezdesz. Van egy rakás nyersanyagod, meg egy rakás képzelten kis fajankód. Van 23 féle épületed, s mindegyikben mást csinálnak az arcok, ha felépíted őket. Minden épülethez deszka és kő jellegű nyersanyagra van szükség, illetve egy építészre, aki összekalapálja az igényelt viskót. Minden épületbe beköltözik egy tag, aki attól lesz pék, molnár, bányász, kőfejtő, favágó, hajóács, vagy akármi, hogy a megfelelő szerszámot a kezébe veszi. A dolog eleinte egyszerű, kész a ház, s a HQ-ból kisétál a mókus, kezében lóbálja az adekvát szerszámot, s máris teszi a dolgát.

Ám minden mindennel összefügg.

A pék nem süt kenyeret, ha nincs liszt, de liszt nincs, ha nincs egy jobbágy, aki vet, s arat. De kellene víz is ahhoz a kenyérhez, úgyhogy valahová építeni érdemes egy kutat. Ám búzát nem csak a molnár igényel, a sertésfarmhoz is kell, mert ettől nő a disznó, s igényel egy adagot a sörfőző is, úgyhogy figyelni kell az elegendő mennyiség megteremtésére. Ha kész a kaja, az egyből megy a bányába, a sunnyer fószerek csak akkor merülnek alá a hegy gyomrába, ha ott figyel a sajtos stangli az ajtóban. Ha viszont nem bányásznak, akkor az aranyműves, a fegyverkovács és a szerszámkészítő nem tud miből terméket csinálni, ám ha nincs pajzs, kard, kalapács, akkor nem lesz katona, építész és geológus sem. Nyilván nincs mese, építkezni kell, de itt sem lehet fejvesztve, ahhoz deszka és kő szükségeltetik, amihez favágó, erdész, kőfejtő, kőbánya és fűrésztelep lepakolására van szükség. Okosan kell tehát megtervezni egy birodalmat, az ember jellemzően az építési alapanyagok biztonságos ellátását kreálja meg először, aztán jöhet a gazdaság további része.

Hiába van azonban minden épületből elég, hiába optimális a nyersanyagok feldolgozása, a különböző árucikkeknek valahogy el kell jutniuk A pontból B pontba, ehhez nekünk utakat kell építenünk. Telepeseink döntő része alantas, cipekedő munkát végez majd, mondhatni, hogy egymás kezébe adják az árut, de ez csak részben igaz. Az utakat ugyanis zászlók darabolják több részre, a zászlóknál lehet az útelag… útágó.. útelógá… (nehéz szó) útelágazás is. Két zászló között pedig ott figyel egy cipekedő tag, aki csak annyit csinál, hogy az érkező cuccot felkapja az egyik zászlónál, s elviszi a másikhoz, ahol érte jön a másik józsi, s így tovább, amíg célba nem ér a rakomány.

Kulcsfontosságú,

hogy az úthálózat profi legyen. Ha valahol nagyon nagy lesz a forgalom, oda automatikusan beáll egy szamár is tehermentesíteni, de csak akkor, ha van raktáron elég szamarunk, ha elfogynak, akkor szamárfarmot kell építeni, aminek – jé, érdekes – búza és víz kell, hogy néha kikocogjon egy csacsi és beálljon a cipekedő fickók közé. A tökéletes infrastruktúra nagyon lényeges, ha a deszka megtorpan félúton, mert az ott szolgálatot teljesítő mókuson keresztül zajlik a bányákból kitermelt nyersanyagok szállítása is, akkor valahol a távolban csak kószál az építészünk a telek körül, s várja, hogy a deszka befusson végre, is elkezdhesse felhúzni az újabb hajlékot.

Bocha ott bukta be az első játékát, hogy kemény egy darab fafeldolgozóra bízta a komplett birodalom deszka-ellátását, hát evidens volt, hogy a terület szélére emelt épületeinek elkészüléséig ellenfelei szépen körbevették és szétkapták a birodalmát. A terület szélére ugyanis az ember katonai létesítményeket húz fel, oda beköltöznek a harcostársak, s mikor ez megtörténik, akkor az épület nagyságától függően újabb területet vonhatunk az ellenőrzésünk alá, ahová újabb épületeket lehet felhúzni. Ez így egészen egyszerű, de csak addig, amíg össze nem találkozunk egy ellenséges területtel. Ott rövid időn belül bebetonozódik egy határ, a két ellenséges katonai objektum között valahol félúton, s innen nincs más út, mint a

katonai csapás:

el kell foglalni az ellenfél őrházát. Erre több módszer is kínálkozik, a legkézenfekvőbb, ha a környező őrházainkból ráküldünk egy komolyabb csapatot a kiszemelt épületre. A csata a Settlers II egyik legfurcsább része, mert egyenként végigharcolnak egymással a katonák, akinek pedig nem jut ellenfél, az csak álldogál a környéken és nézi az eseményeket. Emiatt elég hosszasan zajlik a kardcsörte, közben az ellenfél is küldi az elhullott arcok helyett az utánpótlást a HQ-ból, ha és amennyiben van kard, pajzs és sör raktáron, mert ezekből képződik egy katona. A harcosok azonban nem egy szinten mozoghatnak, ha az őrházba serényen szállítják a mókusok az aranytallért (amit az aranyműves állít elő szén és arany felhasználásával), akkor fejlődgetnek szépen, egészen generális szintig, ami már 7-es erősségű, szemben az újoncokkal, akik csak három életerővel rendelkeznek. Amíg tehát a határok nem érnek össze, addig tökmindegy, hogy kinek mennyi dellája van, de a játék egyik kulcsa az aranybányák felépítése, kajával való ellátása, s megvédelmezése az ellenfél elől.

Harcolni lehet indirekt módon is, sunyin, a hátországból, katonát kímélve. Erre van a katapult. Elég sok alapanyag kell a felhúzásához, de ha készen van, és nincs túl messze az ellenséges őrház, akkor megfelelő kőmennyiség becipelése után fog egy izmosabb kavicsot, s elhajítja a szomszédba. Találati aránya csekély, de ha a becsapódás pontos, akkor a megcélzott őrházban kinyiffan egy katona, s nem számít, hogy újonc volt-e, vagy generális. Ha esetleg a megnyiffant katona volt az utolsó egység az őrházban, akkor bizony a katonai létesítmény leomlik, s máris szereztünk vérontás nélkül némi területet. A katapult egyetlen hátránya, hogy zabálja a követ, tehát a háttérben vagy rengeteg külszíni kőfejtőnek kell csákányoznia naphosszat (de ez csak akkor lehetséges, ha van kő is a területünkön), vagy a hegyekre épített kőbányáinkat kell szaftosan ellátni kajával, de akkor lehet, hogy az aranybánya elől kell elvenni a mannát, ami viszont a lóvé hirtelen megcsappanásával jár.

Nyilván a cél a totális dominancia.

Elkapni a többiek tökét, irtani az ellent, csapatokat vezényelni, működő gazdaságot építeni. Elég komplex feladat, ráadásul az ember hajlamos elveszni a részletekben. Az új 3D engine miatt iszonyatosan bele lehet közelíteni a térképbe, mintha ott élnénk mi is a kis krapekok között, sőt, egy arcra ráállva és az „O” betűt megnyomja, amolyan chase-kamera módba kapcsolhatunk, és követjük a júzert. Ha akarjuk, akkor a nap lemegy este, feljön reggel, minden mozog, minden animál, a textúrák pedig még közelről is egész kidolgozottnak tűnnek.

Bár van küldetés játékmód is (15 pályával), mi elsősorban a multiplayer üzemmódot próbálgattuk. Lehet interneten is, ehhez regisztrálni kell a terméket online (haha, torrentezős vérpistikék kilőve), illetve van LAN opció is. Szervert létrehozni pofonegyszerű, kell választani egy térképet (a gyáriak mellé lehet letölteni újakat is, bár elég vékony az elérhető pályák száma), aztán mehet is a történet. Ha többen vagyunk, akkor csapatokat is alkothatunk, de mi csak hárman voltunk.

Most megosztanám a szerintünk nyerő taktikát. Villámgyorsan fel kell húzni 4-5 alap őrházat, hogy növekedjen a terület. Ha kész az őrház, akkor azt úgyis fel lehet fejleszteni akkorára, amekkorát a terület enged (három méretben válogathatunk az épületek között), aztán nyomás kifelé a geológusokkal, hogy megtudjuk, melyik hegyben van az arany. Ezt követően az ember felhúz 3-4 fafeldolgozót, a közelbe letelepít 4-5 favágót, 2-3 erdészt (ezek ültetik a fákat, így mindig van mit kivágni), keres követ a pályán vagy a hegyekben, s ezzel az építkezésekhez szükséges nyersanyagot megoldotta. Most jön a kaja. Ráugorhatunk a bányákra is, de felesleges ilyen hamar felépíteni őket, mivel úgysem tudnak mit enni.

Kaját

többféleképpen szerezhetünk. Ha van folyó, vagy tengerpart, akkor a leggyorsabb megoldás egy halász telepítése, viszonylag jó hatásfokkal produkál halat. Ha a területünkön megfigyelünk különböző állatokat szaladgálni, akkor hasznos a vadász, ebből lesz a hús. Minden más ennivaló viszont már bonyolultabb dolog. Az biztos, hogy farmot mindenképp kell csinálni, ebből lesz a búza, amiből a liszt, a malactáp, a szamártáp és a sör is keletkezik. A farmnak viszont hely kell, ha körberakjuk házakkal, vagy az erdő közepére építjük, akkor nem tud hova vetni a szerencsétlen, tehát ésszel kell lepakolni. Érdemes egy nagyobb alföldre kirámolni 4-5 farmert, középre pedig egy-két malmot és péket, lehetőség szerint pedig egy kutat is, hogy a pék tudjon sütni.

Ha megoldottuk a kaját, akkor jöhetnek a bányák és a hozzájuk kapcsolódó üzemek (acélöntöde, fegyverkovács, szerszámkészítő, aranyműves), lehetőleg egymáshoz minél közelebb. És akkor elkezd működni az egész, ráadásul mindenféle csúszkákkal az is állítható, hogy melyik nyersanyagból melyik épület mennyit kapjon, melyik bánya kapja a legtöbb kaját, s mit vigyenek prioritással a cipekedő tagok, illetve a szamarak. Ezek után már csak figyelni kell az arányosságra. Ha azt vesszük észre, hogy az emberkék elkezdenek egyre több lisztet becipelni a HQ-ba, akkor a malom remekül üzemel, de pékből vagy kevés van, vagy nem kap vizet, mindkettő orvosolható.

Ha elértük az ellenfél határát, ott ezerrel elkezdjük felfejleszteni az őrházakat (a legdurvább, stronghold nevű várban kilenc katona állomásozhat), megtámogatjuk a környéket néhány katapulttal, s érdemes közvetlenül mögéjük pakolni egy storehouse-t, ami nem más, mint a raktár, s arra jó, hogy a mindenféle nyersanyagokért nem kell a HQ-ig zarándokolni. Tipikus szívás, hogy ott figyel az aranyműves a határ melletti őrházak közelében, elkészül a pénzérme, és erre szépen besakkozzák azt valahová a bús bánatba a HQ-ba, majd vissza. Ha van egy közeli storehouse, akkor csak odáig kell a zsetont eljuttatni, s már jöhet is vissza.

Sok lúd disznót győz alapon rá lehet ugrani a táposabb ellenfélre is. De csak akkor szórakoztassuk magunkat ilyesmivel, ha a HQ-ban hegyekben áll a sör és a fegyver, mert különben nem fog jönni az utánpótlás katona, s a várainkban alig fognak lézengeni az arcok, két jól célzott katapultos lövedék után pedig búcsút inthetünk a területnek. Ugyanezért nem szabad teljes haderővel sem támadni, ha odalépek 38 katonával az ellenfélhez, addig a kollega a szinte üresen maradt őrházamat visszatámadja, vagy lebombázza, az szívás. Ha ugyanis területet vesztünk, akkor a területen található összes nem katonai jellegű objektum összedől, s ez különsen fájó aranybányák esetén, de érdemes vigyázni a raktárra is, mert onnan nem rámolnak ki gyorsan, ha dőlni kezd.

Persze rengeteg apróság van még,

ami csak játék közben derül ki. Érdemes a nagyobb forgalmú utak mellé egy kicsit arrébb egy párhuzamos ösvényt kialakítani, hogy jobb eloszlásban menjen a cucc. A hosszú bekötőutakat is ajánlatos zászlókkal feldarabolni minél kisebb egységekre, hogy ne egy szerencsétlen cuccoljon fél képernyőn keresztül. Cipekedő arcból korlátlan számú áll rendelkezésre, úgyhogy utakat bőszen építhetünk.

Az a helyzet, hogy az ember képes ellegózni egy fél napot a kis senkiháziakkal, szervezi az életüket, istent játszik, figyeli a képernyőn zajló zsezsgést, vezényli a katonáit, drukkol, hogy érjen oda az az utolsó deszka az építkezéshez, ami a bányához kell, hangosan káromkodik, amikor azt látja, hogy az alapanyag az utolsó elágazásnál elkanyarodik, hogy egy abban a pillanatban teljesen feleslegesnek látszó favágó házához menjen.

Egyéniben is odaszögez a képernyőhöz, multiban pedig egyszerűen zseniális, látod a határt, és mindkét felén épül egy-egy őrház, s azon rimánkodsz, hogy a te deszkád hamarabb odaérjen, mint az ellenfélé. Ha pedig kész a ház, akkor drukkolsz a katonáknak, hogy hamarabb kiérjenek, s bizony van olyan, hogy a soldier kezében már ott a kilincs, amikor hirtelen a szomszéd beköltözik, tolódik a határ, dől össze az épület, a katona pedig búsan baktat haza. És akkor bepipulsz, és ráküldesz 25 harcost az ellenfélre, közben pedig – ha ő nyugodt maradt – akkor szépen katapulttal letolja a földről a következő erődödet is… és ilyenkor szokott Bocha kilépni.

A végére csak praktikus vásárlási tanácsok maradtak. Az 1780 forintos szoftverhez töltsük le a legfrissebb patchet is, mert úgy stabilabb a játék, illetve javaslom egy-két multiplayer térkép beszerzését is. Van egyébként Map Editor, de elég pepecselős szerkentyű, sokat kell vele szőrözni, mire összejön egy térkép, ráadásul azon nem akkor élmény játszani, mert pontosan tudod, hogy hol lesz az arany.

Mit is mondhatnék? Ennyi pénzért visszakerültem a kamaszkoromba, ujjongtam a monitor előtt, ha elfoglaltam egy őrházat, s van azokban a játékokban valami bájos, ahol az összes emberedet egyszerre látod mozogni, életük van, s a céljukat te határozod meg. Ugyanez volt a siker egyik kulcsa a RollerCoaster Tycoon, a Sims, vagy a Theme Hospital esetében is.

Bog