Golden Axe – az eredeti
Miután a japán Technos 1986-ban a Renegade-del létrehozta, majd egy évre rá a Double Dragonnal rögvest elképesztő szintre emelte a beat ’em up játékkategóriát, néhány évre ez lett a legnépszerűbb stílus a játéktermekben szerte a világon. A Technos játékai szolgáltak mintaként mindenkinek, és bár azokat játékmenet és látvány szintjén a Capcom, a Konami, a Sega és a többi fejlesztő igen hamar felülmúlta, a körítés szinte mindig ugyanaz maradt: nagyvárosok koszos utcái, neonfényes sikátorok, esetleg gyárak, kikötők, irodaépületek szolgáltak környezetként, itt kellett bőrdzsekis punkokat, rikító színekbe öltözött bandatagokat csépelni. Nem meglepő tehát, hogy a Golden Axe már fantasy témaválasztásával is szavatolta magának az átütő sikert. Az pedig, hogy az AM1 által készített játék még jó is volt, garantálta, hogy most, negyed évszázaddal később is szívesen játszik vele az ember.
A játéktörténelem talán legismertebb fantasy triója
A sorozat első része alig egy évnyi fejlesztés után 1989-ben természetesen a játéktermekben debütált (a 10 MHz-es processzorral szerelt System 16B hardveren), és hamarosan a korszak legnépszerűbb gépei közé küzdötte fel magát – Magyarországra is viszonylag sok példány jutott el belőle, itthon is elnyelve a húszasok, majd később ötvenesek tömegét. A játék legfőbb vonzereje nyilvánvalóan a fantasy körítés volt; első pillanatban talán szimpla Conan-koppintásnak tűnhetne (amivel amúgy nem is lenne gond), de néhány végigjátszás során sok eredeti dolgot is találhatott benne az ember. Az egyik pálya például egy hatalmas sas hátán játszódott, a legendás Turtle Village pedig nevéhez méltóan egy óriásteknős hátára eszkábált faluba vezetett. Az egyediség egyik fő bizonyítékaként mindenképpen meg kell említeni még a gnóm tolvajokat, akik közül a kék köpenyesből manaitalokat, a zöld ruhásból pedig gyógyító sülthúsokat lehetett kirugdosni; kétségtelen, hogy ez minden idők egyik legszórakoztatóbb regenerációs rendszere. Mivel a gnómok hátizsákja limitált tartalommal rendelkezett, kétjátékos módban hatalmas hajsza ment a lények után – ami az éjszakai táborozásoknál vidám vetélkedéseket hozott, a csata hevében feltűnő tolvajoknál viszont inkább gyakori elhalálozásokat.
Az esti goblinrugdosás a Golden Axe egyik legszórakoztatóbb része
A Golden Axe karakterei ugyan nem kidolgozott személyiségű figurák, de aki anno játszott a programmal, az biztosan fel tudja őket sorolni, még ha nem is név szerint: volt egy pallossal hadonászó barbár kék ágyékkötőben, egy vörös-fehér bikinit viselő amazon, illetve egy fajához képest viszonylag magas törpe harcos zöld ruhában. A játéktermi változat néhány szép állóképpel és egy röpke bevezető jelenettel vezette fel a háttérsztorit – ezeket a későbbi Mega Drive-port, és az azon alapuló változatok jobbára elhagyták, és a történetet ott mindössze az első pálya elején látott pár szövegbuborékból tudhattuk meg. Igaz, többet nem is biztos, hogy érdemelt volna: Yuria földjén járunk, amit egy Death Adder nevű rém gonosz harcos épp lerohant bőrszerkó-imádó katonáival, és a mellé szegődő csontvázakkal. Három hősünk különböző családtagjait is lemészárolta a gonosz, és ez bőven elég indok arra, hogy beverjük az arcát. A motivációt tovább növeli a menekülő falusiak, a megkínzott civilek, a felégetett falvak látványa – egyszerű, ám igen hatásos scriptelt jelenetek ezek, amelyek léte ráadásul 1989-ben még formabontónak is számított. A történet vége pedig még ma is meglepi az embert: a főellenség legyőzését követően a kép a gyomrába vágódó saját csatabárdjától épp kipurcanó Death Adderről hirtelen egy modern játékterembe vált, ahol a vidám család által körbevett „Great Axe” automatából hirtelen kirontanak a játék szörnyei, és miután szétszaladtak a városi éjszakában, őket kergetve megjelenik a három hős is.
Azért kipróbálnánk egy Golden Axe-ot, ami Tokióban játszódik...
Bár természetesen két fővel volt az igazi, egyedül is viszonylag kevés érme birtokában végigküzdhető volt, ráadásul a három karakter mindegyike egy kicsit eltérő élményt nyújtott. Ax Battler földmágiát használ, támadóereje pedig közepes; az amazon Tyris Flare közelharcban a trió leggyengébb tagja, de tűzre épülő varázsereje neki a legnagyobb; Gilius Thunderhead pedig a statisztikákat tekintve épp az ő ellentétje: csapásai kiemelkedően erősek, hosszú fegyverével ő ér el legmesszebb, ám villámokra épülő mágiája korlátozott és gyengécske, inkább az ellenfél földre vitelére, mintsem kivégzésére használható.
A karakterválasztó képernyő japán verziója úszott a vérben, mi ezt cenzúrázva kaptuk meg
Az ugrás, a futás és a különféle alap kombók mellett minden karakter rendelkezett egy saját mozdulattal is, ami a háta mögött levőkre hozott sanyarú sorsot, Gilius például elgurult a lábak között, amivel el lehet kerülni azt az AI által igencsak favorizált helyzetet, amikor egy jó hosszú és leállíthatatlan kombó erejére beakadunk két ellenfél közé. Noha igazán mélynek nem nevezhető a harcrendszer (védekezésre például egyáltalán nincs mód), kis gyakorlattal igen látványos mozdulatokat adhatunk elő, kombinálva az ugrás közben megeresztett, igen hatékony ütéseket, a speciális támadásokat. Érdemes mindig átlósan közlekedni, hisz ilyenkor ellenfeleinket általában meg tudjuk lepni egy védhetetlen kombóval. Egy kis taktika sem árt: a rendkívül ostoba AI-t elég könnyű átverni és a szakadékokba csalni – egy bizonyos messzeségből ugyanis garantáltan nekifutással közelednek, és ezt egy kitéréssel könnyen rajzfilmbe illő halálugrássá változtathatjuk.
Az átlós közlekedéssel még az óriásokat is könnyen ki lehet cselezni
Míg a beat ’em up stílusban a karakterek általában új fegyvereket kaptak a monotóniát megtörendő, addig itt a mágia, illetve a meglovagolható lények adták az extra változatosságot. A varázslatokhoz a már említett gnóm tolvajok megrugdosásával szerezhető manaitalok szükségesek – minden kék kulacs egy ponttal növeli mércénket, ami karakterenként eltérő mértékben ad új, egyre erősebb effekteket. Gilius például összesen négy fiolát tud tárolni, amivel a hármas szintű villámvarázslatát tudja aktiválni, Tyris viszont kilenc italt tud felhalmozni, amivel hatos szintű, félelmetesen látványos és pusztító mágiáját eresztheti rá a képernyőn levőkre (ekkor egy hatalmas sárkány égeti fel minden ellenfelünket). A varázslás mindenképp a legmagasabb szintű bevethető variációt lövi el, csak a Golden Axe II-ben lehet majd gyengébb mágiát is elsütni és ezzel taktikázni.
A Golden Axe leglátványosabb varázslata
A Mega Drive változat kézikönyvében a meghökkentő Bizarrian néven futnak a meglovagolható állatok, bár a játéktermi verzió credits-listájában az egyik lény mellett szereplő Chicken Leg megnevezés sem biztos, hogy jobban hangzik. Három ilyen állatra szállhatunk fel – ha előtte levertük róla eredeti lovasukat, ugye. Van egy tűzgolyót köpő sárkány, egy maga elé tüzet fújó bestia, illetve a farkával csapkodó „csirkeláb”. Ezek a lények baromi erősek, ám ahogy mi egy támadással lekaptuk róla tulajdonosukat, úgy mi is egyetlen rúgásnyira vagyunk attól, hogy lerepüljünk a nyeregből. A bestiák néhány lovas-váltást még eltűrnek, aztán sértődötten kiiszkolnak a képernyőről.
A hüllőnek köszönhetően ez a küzdelem fix 1-es
Annak ellenére, hogy a játék a Sega más játékaitól eltérően viszonylag kevéssé volt színes, igen látványosan nézett ki. A karakterek jól mozogtak, és eltérő ellenfelekből is egész sokat felvonultatott a program – a különféle barbárok, Bizarrianok és gnómok mellett voltak baromi erős csontvázak és néhány egyedi főellenség is. A helyszínek talán lehettek volna kidolgozottabbak, mindenesetre a fantáziára és a stílusra nem lehetett panasz. A zenén is tökéletesen látszik, hogy a fejlesztést vezető Makoto Uchida hatalmas Conan-fan volt, hisz az állandó tettestársa, Tohru Nakabayashi által szerzett dallamok akár ott is felcsendülhettek volna. A hangeffektekre ez még inkább igaz: olyannyira, hogy ezek egy része, főleg a különféle halálhörgések szó szerint a két Conan-moziból lettek digitalizálva (amelyik meg nem, az az első Rambo filmből származik), nyilvánvalóan engedély nélkül.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
